Saját alkotásaim
Fogy az idő, s végzetesen ketyeg az óra,
a gonosz erőktől nem számíthatunk jóra.
Sőt, egyre borzalmasabb dolgok várnak,
és az egykori remények mind elszállnak.
A sötétségben tartott világ lassan ébred,
és amíg a félálom tart, kiontják a véred.
Elvesznek mindent, ami csak számított,
amit az emberfia egész életében áhított.
Fogy az idő és innen nem lesz majd kiút,
bármily szépségeket is biztosított a múlt.
Akad azonban még egy kevéske remény,
ha az értelem felviláglik a sötétség egén.
Mindennap egy új kihívás, mikor megcsörren a vekker,
s az ember a legszebb álmából kerül ébresztésre,
ennél szörnyűbb perc, pillanat, nem kell.
Miközben nagyon nehezen és lassan kinyitja a szemeit,
az agya még fel sem fogja, hogy reggel van újra,
s elkezdi keresni önmagán az ébrenlét jeleit.
Rádöbben, sajnos ismét nekivághat egy nehéz napnak,
elképzeli, mennyi problémát is kell megoldania,
s tudja, rajta kívül még sokan ébren vannak.
Mindennap egy új kihívás, ez tudvalévő nagyon régen,
egy újabb bizonyítási lehetőség, egy újabb esély,
a szépet, s a jót megálmodja majd az éjben.
Senki nem tudhatja, hogy melyik a végső pillanat,
és mikor fejezi be majd az életét ezen a Földön,
s melyik napon jöhet el az utolsó pirkadat.
Nem lehet biztos benne, láthatja-e a Napot ismét,
bár hiszi, s reméli, folytatódnak a dolgos percei,
ám a szíve mégis sokszor elvinné biz innét.
Elvinné egy nyugodtabb, békésebb vidékre, tájra,
hol nincs rettegés, félelem, s nincsen rossz sem,
csakis szép, jó, vidámság és egészség várja.
Senki nem tudhatja, meddig ölelheti át a családját,
meddig cirógathatja a gyerekek kerekded arcát,
s melyik percben köszöntheti a saját halálát.
A remény harcosa a sötét erdők rejtekét járja,
és ott meglapulva figyeli a világ bánatát,
a fény visszatértét már nagyon várva.
Remeteként, magányosan és titokban jár, kel,
gyűjti az erejét az eljövendő nagy harchoz,
s az emberi lelkektől bátorítást nyer.
A remény harcosa visszavágyja a jót, a szépet,
tudja, nagyon keményen kell majd küzdenie,
ám hiszi, minden nem érhet így véget.
Láncra vert remény, lábbal taposott álmok,
elölt vágyak tömege, s iszonyú félelem,
a sors nagyon kegyetlen és álnok.
Sarokba szorított szeretet, mely igen retteg,
s jéghideg gyűlölet, kegyetlen ridegség,
biz rosszat tesz a léleknek, testnek.
Megváltozott érzelmek, becsapott emberek,
tomboló gyávaság, magukba fordulás,
és védtelenül hagyott gyermekek.
Láncra vert remény és torkot szorító bánat,
dühöngő reménytelenség, tétova percek,
az ébredés magára még meddig várat?
A Remény harca mindig is az embereket szolgálta,
az idők elejétől őket lelkesítette és bátorította,
s nem hagyott senkit egyedül a sorsára.
Küzdött az életükért, a családjukért, sokat segített,
a gondokból, a nehézségekből, a fájdalomból,
és a kudarcból is igen sok erőt merített.
Vitézül csatázott minden korban és minden időben,
s nem adta még meg magát soha, semmikor,
s nem is szándékozik a közelgő jövőben.
Most azonban elképzelhetetlen gonosszal csatázik,
aki valamennyi emberi lélekre halált akar hozni,
s a pici babákra is kíméletlenül vadászik.
A Remény harca nem volt még ennyire kegyetlen,
ám felöltötte a páncélját és felcsatolta a kardját,
s érzi, hogy igenis győzhet most, a jelenben.
Az értelem tava egy letűnt kor maradványa,
egykor csodás napokat látott maga körül,
ám mára beindult a végső hanyatlása.
Egy mély völgyben található az ősidők óta,
sűrű erdővel borított hegyek néznek le rá,
és annak idején sok állat hallott róla.
Lejártak a partjára magukba szívni a tudást,
s naponta itták a kristálytiszta, dús vizét,
majd gyakorolták a menekülést, futást.
A tó fénykorában az egész helyet betöltötte,
s néha már olyannyira megtelt életerővel,
hogy a szárazabb helyeket is elöntötte.
Áldásos hatása érvényesült fűben és fában,
miatta borultak virágba a közeli mezők,
s vize éltette őket télben és nyárban.
Egy idő után zavaros víz csörgedezett belé,
teli vegyi méreggel, trágyával, kosszal,
és a szenny tömegével indult felé.
Mikor elérte, sűrű és sötét mocsok lepte el,
bűzös lett, az állatok ivás után meghaltak,
s a természet érezte, ez gonosz jel.
Az értelem tava a kiszáradás szélére került,
sekély lett, ám elérte egy friss vizű patak,
s a tó a végzet elől a reménybe merült.
Egy képzelt világban a gonosz nem létezik,
a boldogság, s az öröm ösztönösen érkezik.
A szeretet folyamatos és a szívek repesnek,
az emberek nevetnek, mindenkit szeretnek.
Nincs bűn és nincs bűnözés, nincs politika,
egyetlen nap sem unalmas, s nincs tragédia.
Étel, ital van bőven, semmiből nincs hiány,
valamennyi ember tudja, mi a helyes irány,
Mindennapos a szerelem, az ölelés, a csók,
s minderre rátesz a sok kacaj, nevetés, bók.
Zöldek a mezők, a rétek, s virágok nyílnak,
a lelkek e helyen különleges erővel bírnak.
Egy képzelt világban az óhajok teljesülnek,
nagyokat, s piciket szintúgy megbecsülnek.
Az álmok valóra válnak és a remény valós,
a sors a jóval és a széppel nem marad adós.
Félelemben tartva már semmi nem olyan,
másak a színek, s fanyarabbak az ízek,
és az emberek megváltoztak sokan.
A rettegés kiöli a lelket, mérgezi az agyat,
elbutít, lealacsonyít és zombivá tehet,
s ki így jár nem láthat több nyarat.
Az értelem gyáván kushad, szégyen a léte,
ám az elnyomottak még nem adják fel,
s könyörögnek térjen már észre.
Félelemben tartva nincs kiút, sem remény,
csak az összefogás segíthet a helyzeten,
különben nem lesz többé esély.
Egy igaz ember nem alkuszik meg soha,
s nem irányítható és nem is zsarolható,
s nem adja a lelkét az ördögnek oda.
Nem hagyja levenni magát a valós útról,
és kitart a végsőkig, harcol önmagáért,
s nem feledkezik meg a szép múltról.
Számára fontos a becsület, s a tisztesség,
segít az elesetteken, s a szegényeken,
és nem hiszi magáról, hogy istenség.
Akármit megtesz az igazságért, s a jóért,
kiáll akkor is, ha már nincsen remény,
és képes küzdeni egy kedves szóért.
Egy igaz ember nem mond le az elveiről,
biz nem megvesztegethető semmikor,
s nem lebeszélhető a jó terveiről.
