Saját alkotásaim
Mindenkinek leketyeg majd egyszer az órája,
s onnantól a lelke egy másik útra indul,
ahol vár reá a végtelen próbája.
Ama próbák során megszabadul a mocsoktól,
minden földi tehertől és szenvedéstől,
minden rossztól, s nyomortól.
Így, megtisztultan léphet át a ragyogó fénybe,
mely hihetetlenül fehér, mégsem vakít,
s amely elvezet az öröklétbe.
Mindenkinek leketyeg az órája, az ideje lejár,
s miközben mosolyogva visszatekint,
látja, hogy az élet kapuja bezár.
A csillagok útján sétálnak az eltávozó lelkek,
köröttük mindenfelé varázslatos az űr,
s ők remélik, végre békére lelnek.
A galaxisok között hihetetlen az a nyugalom,
ami eddig elképzelhetetlen volt számukra,
s annak, ki idejut, ez igazi jutalom.
A csillagok útján haladva az emlékek szépek,
hisz megszépültek e csodás ragyogásban,
s ebben nem volt részük, amíg éltek.
Az igazi ragyogás betölti a teret, s kitölti a lelket,
magasabb szellemi szintet képvisel mindig,
és általa minden ember békére lelhet.
Befolyásolni tudja a környezetét és ezt a világot,
szebbé téve valamennyi percet, minden órát,
megcirógatva a legapróbb virágot.
Az igazi ragyogás nem fél megmutatni az erejét,
és nem fél kiállni a jó és az igazság mellett,
megtartva az önbecsülését, a szerepét.
Mikor a Nap ébred, s lassan kinyitja a szemét,
kissé még álmatagon néz szét maga körül,
és egy ideig keresi az égen a helyét.
Mielőtt útnak eredne, morcog a felhők között,
ám hamarosan teljes fényében tündököl,
s ott áll a magasban, a világ fölött.
Onnan tekint le a Földre, s közben mosolyog,
míg gyönyörködik, megpillantja a Holdat,
és rákacsint, hiszen ők rokonok.
A Hold visszabólint, jelezve, hogy most látja,
oly ritkán vannak jelen mindketten nappal,
mivel őt az éjszaka nyugalma várja.
Mikor a Nap ébred, mindig vele tart a remény,
s általuk igazán gyönyörű is lehet az élet,
ahogy megírta ezt számtalan regény.
A Nap kertjében állandóan ragyog a fény,
szakadatlan az öröm és a boldogság,
s biztonságban él minden lény.
Mindig zöldek a mezők, szépek a virágok,
harmat csillog reggelente a fűszálakon,
s mindenki másképp látja a világot.
A szeretet őszinte, igaz és oly természetes,
a szerelem forró, tüzes, szívmelengető,
s az igazság soha nem feltételes.
A becsület nem kérdés, s a tisztesség alap,
az itt élők nem szomorkodnak sohasem,
bizony igazak a kimondott szavak.
A Nap kertjében a békesség mindennapos,
maga a lét biztonságos és nyugalmas,
s valamennyi perc varázslatos.
Mikor a Nap lepihen, eljön a csillagok ideje,
fennen ragyognak az éjszaka sötétjében,
s nem zavarja őket a cudar tél hidege.
Olyanok, akár az apró gyémántok sokasága,
játékosan szórják szét ezüstös fényüket,
s nem süllyednek a feledés mocsarába.
Emlékük és szépségük az idők végéig kitart,
túlélik a galaxisok pusztulását az űrben,
s átvészelnek sok csillagközi vihart.
Mikor a Nap lepihen és a csönd is aludni tér,
a nyugalom a békességgel őrségbe indul,
s reggelig visszavonul a haragos szél.
Az éjszaka csillagai békésen ragyognak az égen,
fényük milliárdnyi éve utazik a galaxisban,
s vonzzák az emberi szemeket az éjben.
A fantázia különféle alakzatokat képzel belőlük,
érdekesebbé, misztikusabbá téve a napokat,
s számtalan történet, mese szól felőlük.
Az éjszaka csillagai megragadják a szívet, lelket,
ezüstös csillogásuk romantikára ösztönöz,
s alattuk sok ember boldogságra lelhet.
Felragyogott a Nap, s a fák ágai rügybe borulnak,
vidám madárének hallatszik kint a szabadban,
s a viharfelhők ma a messzeségbe vonulnak.
Apró virágok bontják ki a szirmaikat és virulnak,
varászlatos illatuk messze száll a szellők hátán,
s a szerelmes párok egymáshoz simulnak.
Ez a nap különleges és ezt minden nő tudja, érzi,
hevesebben dobban a szívük, s elképzelik azt,
milyen is lehet örök boldogságban élni.
Egy olyan világban, ahol a kedvesség nem ritka,
és a figyelmesség nem különleges kiváltság,
a szeretet pedig őszinte, igazi, s tiszta.
Hol az elismerés természetes, a sok munka után,
s hol az érzelmek valódiak, a vágyak tüzesek,
és nem maradnak hamis álmok csupán.
Felragyogott a Nap és fénye beragyogja az eget,
apró gyémántként csillog a harmatcseppeken,
a Nőnap most igazán különleges lehet.
A csillagok tengerén halad a lelkek hajója,
a fedélzetén minden ragyog és csillog,
s mindig boldog az összes lakója.
Az időtlen-idők kezdete óta úszik az égen,
nappal emberi szem soha nem láthatja,
naplemente után tündöklik az éjben.
A lakói mind békések és olyan nyugodtak,
bármilyen is volt az életük és a sorsuk,
végezetül mégis eme hajóra jutottak.
Itt nincs harag, gyűlölet, értelmetlen viták,
igazi szeretet uralja a végtelen perceit,
s mindörökre eltűntek a földi hibák.
A csillagok tengerén a Hold is rájuk nevet,
a hajó lágyan imbolyog a felhőkön át,
s az útja a halhatatlanság felé vezet.
Érzelmek suhanása, s szívek dobbanása a mélyben,
izzó vágyak szárnyalása és az álmok hajszolása,
nagyon sokan megmerülnének a kéjben.
Ugyanakkor mindezt a legtöbben félnek kimutatni,
pironkodva, szemlesütve, s gyakran félrenézve,
sokszor nem tudják hol fognak kilyukadni.
Igen bizonytalanok, gyakorta hebegnek-habognak,
ám amikor nem látja őket senki, maguk vannak,
öröm vidítja a lelküket s szinte ragyognak.
Érzelmek suhanása tölti be a napok minden percét,
és járja át a gondolatokat, elterelve a figyelmet,
s feledtetve a szürke hétköznapok terhét.
