lélek Archívum - 32 / 33 oldal

Belepi a Sötét a szívet

Belepi a Sötét a szívet, lelket,

ármánya gonosz talajra lelhet.

Terméketlen, mocskos talajra,

melyet az igaz sosem zavarja.

Elferdít mindent, mit csak lát,

beszennyez virágot, fűt és fát.

Hangosan kacag sikere láttán,

hisz nem más Ő, mint a Sátán.

Lélek nélküli világot szeretne,

mindenki gyötrelmén nevetne.

Lábbal taposná a jót, a szépet,

lerombolná a valósághű képet.

Ám eljön egy lovag az égből,

felállva a kényelmes székből.

Kardjával lesújt és végez vele,

páncélja fekete vérrel lesz tele.

A fejét vesztett pokolra kerül,

a sötétségen át végleg lemerül.

Ismét felragyog a Nap az égen,

a Hold újra szikrázik az éjben.

Arctalan lelkek

Arctalan lelkek róják az utat,

amely a végzetük felé mutat.

Pánikban élnek és rettegnek,

a sötét félelemnek engednek.

Meggyötörtek és szenvednek,

s ezzel a háttérnek kedveznek.

Orcájuk helyén maszk díszlik,

s ezt mindannyian megsínylik.

Szemük lesütve, lassan pislog,

s szinte már élettelenül csillog.

Nem mernek nézni, pláne látni,

hisz a látvány nagyon fog fájni.

Nem tudják, ki a másik, ki volt,

hozzájuk annak idején ki szólt.

Nem ismerik fel a családjukat,

sem egykori, közeli barátjukat.

Nem tudják már, ki nő, ki férfi,

mindőjük a sanyarú életét félti.

Saját gyermeküket sem védik,

s a pusztulásukat tétlenül nézik.

Mást megérinteni nem mernek,

s így nyugodalmat nem lelnek.

A szellő elől is riadtan bújnak,

ezzel teret engednek a búnak.

Ölelésről szó sem lehet többé,

szerelmük láttán válnak köddé.

Füttyszóra vackukba vonulnak

és a kihalás szélére szorulnak.

Remélik, hogy a szérum segít,

beadva biz a biztonságba repít.

Ezzel maguknak is hazudnak,

ám mást mondanak hazugnak.

Arctalan lelkek róják az utat,

a sors egykori énjükben kutat.

Sajnos csak ürességet találhat,

s így átadhatja őket a halálnak.

Szívszorító fájdalom

Szívszorító fájdalom, lelket gyötrő bánat,

a bennünk élő gyász mélységesen fájhat.

Megsebez minket a rohanó emlékek sora,

míg élünk nem tudjuk őket felejteni soha.

A múlt percei velünk kelnek, s fekszenek,

akkor is ha voltak melyek nem tetszenek.

Az időt visszafordítani sajnos lehetetlen,

megmutatkozik az ember mily tehetetlen.

Könnycsepp az arcon, s mélabús mosoly,

kit, kiket elvesztettünk, a föld alatt fogoly.

Virágot viszünk a sírjukra emlékezve rájuk,

s ha megbántottuk őket, azt nagyon bánjuk.

Itt állunk a nyugalmat adó temetői csendben,

gyertyákat gyújtunk és fejet hajtunk rendben.

Átérezzük mennyire sebezhetőek is vagyunk,

mi vajon hátra milyen emlékeket hagyunk?

Zörög az avar, őszi szél suhan az ágak között,

elsimítja a virágszirmokat a sírhantok fölött.

Leszállt az est. A fájó pillanat magához láncol,

az éjben számtalan apró láng ragyogva táncol.

Jövendölés

A csodálatos Pánik és a Hisztéria

bizony egymással versengve tarol,

oly sikeresen rettegést gerjesztve,

igencsak gyakorta egymásba karol.

Bármerre is vezesse őket az útjuk,

eredményeik magukért beszélnek,

nem is tudnák letagadni a múltjuk,

hisz sötét tetteikről sokan mesélnek.

A tudat megjelenésének kezdete óta,

lelkeket megnyomorítva él e páros,

született róluk számtalan film, nóta,

tevékenységük veszélyes és káros.

Eközben a Figyelem lesüti a szemét,

a sötét igazságot nem igen akarja látni,

kimondani sem meri a bűnösök nevét,

struccként szándékozik a véget kivárni.

Figyelmét elkerüli, hogy ez háború,

ritkul ami sok, pusztul a jó, a stabil,

a napsütés kora ím lezárul, jön a ború,

a világ tönkremegy, működése instabil.

A Félelem duzzad, kicsattan az erőtől

és egyenesen legyőzhetetlennek tűnik,

csak nevet a tudatlanokon tiszta erőből,

jelenléte a bolygón meg sosem szűnik.

Dúvadként sarokba szorul az Értelem,

s önnön ketrecébe zárva várja a véget,

naponta éri rengeteg csalódás, sérelem,

mindehhez nem fűz semmit, csak béget.

Az Ébredés szunnyad, sokat várat magára,

a Föld végleg gonosz erők birtokába kerül,

nem lesz többé gyógyír senkinek a bajára,

az ember örökre a rabság mocsarába merül.

Zűrzavaros világban élünk

Zűrzavaros világban élünk,

s oly sok mindentől félünk.

Kilátástalan pillanatok árja,

mindenki a szerencsét várja.

Azonban nem jön, nem akar,

sokat életünkben nem zavar.

Ne számítson rá soha senki,

a reményt a kétely körbelengi.

Álomvilág köde reánk települ

és szürke napjainkkal elegyül.

Azonban senkit nem visz előre,

érezzük semmi nem lesz belőle.

Mégis biztat, küzdelemre hív,

újra, s újból megdobban a szív.

A lélek húrjain játssza a dalát,

s talán megnyerhetjük a csatát.

Mikor meglátunk valakit

Mikor meglátunk valakit,

éreznünk kellene valamit.

Legtöbbször jön a semmi,

hamar el kell innen menni.

Van szépség, van csáberő,

hiányzik az igazi vonzerő.

A külcsín ürességet rejthet,

a beszéd sivár lelket sejtet.

A lélek szépsége a varázs,

megégethet, mint a parázs.

Rabul ejti a szívet, s lángol,

örök időkig bennünk táncol.

Remeg a kezünk, ha látjuk,

a találkozást nagyon várjuk.

Róla álmodunk minden éjjel,

vívódunk a vággyal, s kéjjel.

Az igazi önmagáért szeretjük,

találkozunk vele, ha tehetjük.

Csillagként ontja reánk fényét,

átadva nekünk az egész lényét.

A szeretet lángja

Patakként csordogál a tiszta szeretet,

őszinte lángja szívből, erősen táncol,

messzire száll, mint az őszi levelek,

célhoz érkezhet bármikor és bárhol.

Nem pusztíthatja el semmiféle vihar,

bíbor tüze erős, a lélek ereje táplálja,

nem nőheti be sem moha, sem muhar,

perceit az idők végezetéig számlálja.

Felhők szárnyán szabadon szárnyal,

gyémántként csillog tündöklő fénye,

megharcol a leggonoszabb homállyal,

miközben kristálytiszta marad lénye.

Más érzelmek nem érnek fel vele soha,

azok csupán megtévesztő szeszélyek,

emléküket bármely szellő elfújja tova,

a szavak helyett az érzések beszélnek.

Érzelmi mámor

Lobbanó tűz, izzó parázs,

mámorító selymes varázs.

Simító kezek és lágy szellő,

bódulat, mely éppen kellő.

Csillogó szemek, piros arc,

állandóan folyó örök harc.

A lélek húrjain játszó szív,

csábos erővel magához hív.

Érzelmi mámor hevít belül,

ezt semmi nem írhatja felül.

Csodás percek, s kéjes éjek,

többen álomvilágban élnek.

Minden fáj

Gyerekkorban gondtalan az élet,

nevetés, kacaj és felhőtlen órák,

könnyed játékkal telnek a percek,

az álom útjait mesefigurák róják.

Iskolásként már nehezebb az út,

nem a táska súlya a gond csupán,

tudásvággyal telnek meg a napok,

a tanuló néha értetlenkedik sután.

A tinédzser kora maga a lázadás,

ellenszegülés, dacolás, ki a főnök,

egyre több a sérelem, s a kudarc,

hiába beszél a szülő, úgyis győzök.

Felnőttként arcul csap a valóság,

s éget az igazságtalanságok sora,

a stressz viharként sújt le sokszor

és a nyugalom örökre elszáll tova.

Végül eljön a pillanat, minden fáj,

a lélek fiatal marad, a test szenved,

az emlékek elillannak a végtelenbe,

s nem sikerül több levegőt venned.

Ki szabadnak született

Ki szabadnak született, nem kér a rabságból,

nem akar mások szolgája lenni,

s nem kér a vakságból.

Ki szabadnak született, a szelekkel szárnyal,

álmok repítik útján a távolba,

miközben küzd a vággyal.

Ki szabadnak született, békében éli a világát,

a legapróbb dolgoknak is örül,

s tudja önmaga irányát.

Ki szabadnak született, másoknak is segíthet,

jóra használja a tudása legjavát,

s érzi, nem veszíthet.

Ki szabadnak született, megvívja a csatáját,

nap nap után harcol szívből,

de nem hagyja hazáját.

Ki szabadnak született, nem adja meg magát,

nem adhatja fel önnön terveit,

s ellátja az ellenség baját.

Ki szabadnak született, nem akar más lenni,

nem kér vírusokból, gonoszból,

de szeretné a dolgát tenni.

Ki szabadnak született, úgy megy majd el,

hogy becsületesen élt mindig,

lelke örök nyugalmat lel.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30