Besurran a szobába a szellő,
nem túl erős, de éppen kellő.
Végig cirógatja az arcomat,
felidézi a régmúlt harcokat.
Volt jó, ám még több rossz,
mely egy életen át tartó hossz.
Érzelmek, fájdalmak, bánat,
az igazán jó magára még várat.
Csalódások, fájó sérelmek sora,
a sebek nem gyógyulnak be soha.
Végigkísérnek, utamon, míg élek,
remélek, vágyakozok és félek.
Kudarcok, reménytelen remény,
kiderült az élet milyen kemény.
Elillanó pillanatok, kései szavak,
utamban álló kőkemény falak.
A mellkasomban lángoló szív,
dobogva újra és újra csatába hív.
Talán egy szép napnak hajnalán,
újra ragyog majd, mint hajdanán.
