rejtély Archívum - 2 / 2 oldal

A rém 6

A doktor egy csipesszel benyúlt az alvadt vérrel teli, átvágott torok mélyére és kiemelt egy medált. Megnyitotta a vízcsapot és lemosta róla vért. Szív alakú szokványosnak mondható darabnak tűnt.

– Bizonyára nem véletlen, hogy ezt a torkában hagyta. – vélekedett Buck.

– Igazad lehet. Ez egyfajta szimbólum. Nyilván üzenetnek szánhatta. – válaszolt Taylor.

– Mit akarhat ezzel? –

– Talán harag, vagy bosszú lehet a háttérben. Kivetíti az érzelmeit az áldozatra. Ezzel akarja a győzelmét, esetleg a felsőbbrendűségét bizonygatni fölötte. –

– A rohadék! El kell kapnunk ezt a mocskot. –

– El bizony. Minél előbb, annál jobb. Doktor! Mikorra lesz készen a boncolással? –

– Úgy két nap múlva. Túl sok a munkám. –

– Figyeljen ide! Az elkövető valószínűleg sorozatgyilkos. Sürget bennünket az idő. Hálás lennék, ha holnapra készen lenne. –

– Jól van. Majd igyekszem előbb végezni vele. –

– Hívjon bármikor. Itt a névjegyem. –

– Úgy lesz. – ígérte a főorvos.

Elköszöntek. Kifelé menet Taylor odaszólt Sandersnek.

– Gyere Buck! A napnak mára vége. Menjünk, igyunk egyet. –

– Benne vagyok. Otthon úgysem vár senki. –

– Engem sem. Ránk fér egy kis lazítás. Úgyis későn feküdtem le tegnap. –

– Egyedül? –

– Mint mindig barátom. Nem Én vagyok a nők bálványa. –

– Ugyan már! Biztosan van, aki tetszik Neked.? –

– Na, jó. Van egy FBI-os csajszi. Igazán csinos, szexi és ráadásul értelmes is. –

– Na, ne! Ilyen nincs is. –

– Már hogyne lenne. Igaz, fiatalabb, mint Én, de nem a kor számít. Legalábbis szerintem. –

– Szerintem sem. Az csak egy mellékes dolog. –

– Azt mondom, hogy mindenkit olyannak kell elfogadni és szeretni, amilyen. Aki ezt nem tudja elfogadni, az nyugodtan tovább állhat. Én bármire képes vagyok azért, akit szeretek. –

– Elhiszem barátom. Ismerlek már pár éve. –

Beültek a kocsiba és elhajtottak. Magukba meredten néztek előre, amikor egy rendőrségi adást fogtak.

– Riasztást kaptunk. A hatvankettedik és az ötvenhetedik sarkán egy vélhetően kábítószer befolyása alatt álló egyén, rátámadt egy idős nőre. Egy perce jelentette egy szemtanú. Ki van a közelben? –

Taylor meg sem várva a választ odafordult Sandershez.

– Gyerünk, ez nagyjából fél percre van. Odamegyünk. –

– Már bocsi, de ez a rendőrségre tartozik. –

– Nem érdekel! Elegem van ebből a mocsokból, ami elárasztja a várost! Odamegyünk és kész! –

– Oké főnök. Te tudod. –

Amikor odaértek, a rendőrség emberei még nem voltak a helyszínen. Látták, amint egy hosszú hajú, ápolatlan, züllött kinézetű alak ütlegel egy idős asszonyt. Szerencsétlen két kézzel kapaszkodott a kis táskájába, pedig már számtalan sebből vérzett. Az alak sehogyan sem tudta megszerezni a kiszemelt zsákmányt, ezért rugdosni kezdte az áldozatát.

Taylor elkapta a férfi karját és hátratekerte. Az gondolkodás nélkül hátraütött. Eltalálta az arcát. Kissé megszédült és engedett a fogásán. A támadó el akart futni, de nem volt szerencséje, mert Sanders éppen akkor ért oda és mellbe rúgta. Hátraesett. Azonnal megpróbált felállni, ám Taylor, aki közben összeszedte magát, teljes erőből lesújtott rá egy karate ütéssel. Többre már nem volt szükség. Bilincsbe verték.

Felsegítették az áldozatot és hívták a mentőket. Taylor dühöngött, hogy mennyi ilyen mocsadék van a világon.

– Ha rajtam múlna, nem kerülnél többé az utcára, Te rohadék! Sőt, nem is élnél. Szerencséd, hogy a törvény gyenge és nem az ártatlanoknak biztosít jogokat, hanem a bűnözőknek. Mennyi pénzébe kerül a tisztességes adófizetőknek, az ilyen szemetek tartása! – rázta meg a ruhájánál fogva a bilincsbe vert bűnözőt. Annak a feje nagyot koppant a betonon.

– Nyugi Robert. Nem éri meg. Bízzuk a bíróságra az ítélkezést. –

– Na éppen ettől félek. Jön egy díszpéldány, jellemtelen ügyvéd és már kint is van, ez a gyönyörűség. –

– Megjöttek a rendőrök. Had végezzék a dolgukat! – szólt közbe Sanders.

– Jól van, na. Ez egy szörnyű nap. – morgolódott Taylor.

Tájékoztatták a rendőrség embereit, majd beszálltak az autójukba és folytatni készültek az útjukat, amikor hívást kaptak a központból.

A rém 5

Emlékei felidézése annyira feldühítette a férfit, hogy a fotel karfájára csapott. Kezei görcsösen ökölbe szorultak. Felállt és az egyik arcmásolatot a kezébe vette. Meredten nézte a maszkot.

– Valahogy így nézhetnék ki. – morgott magában. – Az átkozott anyám tönkretette az életemet! Torzszülöttet csinált belőlem! – mérgelődött tovább.
Hirtelen eszébe ötlött, hogy holnap muszáj lesz bemenni a munkahelyére, különben még kijön valamelyikük, hogy ellenőrizze, valóban beteg-e. Annak pedig nem lenne jó vége. Nem láthatják meg így. Fő a biztonság. Az is szerencse, hogy mára elengedték.
Leült a számítógép elé és belepillantott a legfrissebb hírekbe. Meglepetésére semmit nem írtak a tegnap esti gyilkossággal kapcsolatban. – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte magától.
– Nem tudnának róla, mi történt az éjjel? Az lehetetlen! – ordította.
Nem töprengett tovább. A maszkkal a kezében elindult felfelé a házba. Bement a fürdőszobába és a kis szekrényből kivett egy fertőtlenítőszert és egy tubus gyógykenőcsöt. A tükör elé lépett, de még nem tudta rászánni magát arra, hogy belenézzen. Hirtelen elöntötte a harag. Egy lendületes mozdulattal a keze ügyébe kerülő összes tárgyat lesöpörte a sminkasztalról. Azok szanaszét repültek, majd csörömpölve, koppanva a járólapra hulltak. Azután felkapta a sarokban lévő üvegvázát és teljes erőből a falhoz vágta. Az nagyot csattanva darabjaira hullott.
Ezután megkönnyebbülve felelevenítette a tegnap estét. Kaján mosollyal torz arcán, végiggondolta, hogyan gyűrte le az áldozatát. Szinte hallotta a nő sikolyát, mikor megragadta a ruháját. A könyörgését és a rémült lihegését miközben leteperte.
– Mit akar tőlem? Mit ártottam magának? – Őt ez nem hatotta meg.
– Kiabálj csak, úgysincs esélyed! – vigyorgott.
– Meghalsz ribanc! – Meg foglak ölni! –
Ezután dulakodtak és végre beleszúrhatott a hasába. Érezte, ahogy átszakadt a hús. Majd ismét megszúrta. Ezúttal mélyebbre döfött. Reccsent a hasfal és kibuggyant a vér.
– Csodás érzés az ilyen. – villant fel benne ez a jelenet.
– Az átkozott majdnem kikaparta a szememet. Az arcomból meg letépett egy kis darabot. Kis híján meglépett. Még szerencse, hogy nem talált nagyobb követ. –
Ennél a gondolatmenetnél tapogatni kezdte a fejét és az arcát. Közben tébolyult hangon felnyögött.
– Megérdemelte, amit kapott. Mind megérdemlik. Tönkretettek. Megsebeztek. Átkozott ribancai! –
Újra átélte, hogyan húzta a testet a bokrok mögé. Miként tépte le a ruháját és hogyan döfött bele újra, újra és újra. Élvezte a bőr sercenését, a vér szagát, a hús rángását.
Mély hörgés hallatszott, mikor átvágta az ütőeret és a gégefőt. Magasra spriccelt a vér. Iszonyú gyűlölet hajtotta. Kis híján lefejezte a már tehetetlen testet.
Nem egyszerűen megölni akarta a szőke nőt, hanem teljesen megsemmisíteni. Bosszút állni szörnyű gyermekkoráért.
Görcsösen markolta a vadászkését. Diadalt érzett és megnyugvást.
Műve befejezéseként úgy döntött, hagy egy kis emléket hátra. Előhúzott a zsebéből egy szív alakú medált. Az anyja viselt ugyanilyet. Egyszer le akarta dugni a fia torkán, mikor az ebéd közben engedély nélkül megszólalt. Majdnem megfulladt tőle.
Most fogta a medált és lenyomta az átvágott torok mélyére.
– Nesze edd meg Te! – üvöltötte.
A saját kacagása térítette magához merengéséből. Észre sem vette, hogy összetörte a tükröt.
– Sebaj, van még tükör a házban. –
Átment a hallba. Kinyitotta a bárszekrényt és kivett egy üveg bort. Mintha mi sem történt volna kényelmesen elhelyezkedett a kanapén és bekapcsolta a televíziót. Közben kortyolgatta az italát. Még mindig szorongatta a maszkot, de fel sem tűnt neki.
Elaludt. Nem tudni mennyi idő múlva, halk neszek ébresztették fel. Mozdulatlanul fülelt.

A rém 2

Robert Taylor FBI nyomozót a legjobb álmából verte fel a telefon. Kedvetlenül kinyitotta a szemét és körbenézett, mielőtt felvette volna a mobilját.

– Mi az már megint? – motyogott fáradt hangon.

– Hány óra lehet? – az ágya mellett lévő órára pillantott. – Még csak fél nyolc? –

– Milyen nap is van ma? – kérdezte magától. – Megvan szerda.

Éjfél után feküdt le, mivel addig a rablógyilkost hallgatta ki. – Nem lehet igaz, hogy nem hagynak pihenni! –

A hívó fél kitartó volt. – Jól van már! – morcogott.

– Ki az? – mordult bele a telefonba, anélkül hogy a kijelzőre nézett volna.

– Helló Robert! Én vagyok az Buck. – Hallotta a vonal végéről.

– Mi a helyzet? –

– Újabb gyilkosság történt a Central parkban. –

– Ki az áldozat? –

– Azt még nem tudom. Az előbb hívtak a központból. Állítólag egy fiatal nőt gyilkoltak meg. –

– Miért pont nekünk szóltak? –

– Azért mert ezt a gyilkosságot is ugyanolyan módszerrel követték el, mint az előző kettőt. –

– Szóval lehet, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk? –

– Nagy esélyünk van rá. A főnök külön minket bízott meg a nyomozással, mert ő is úgy véli, hogy nagy a hasonlóság a három eset között –

– Értem. Mindjárt összeszedem magam és indulok. Hol is történt az eset pontosan? –

– A Central park déli részén. A Colombus Circle és a Central park South felőli oldalától nem messze. A helyszínelők már ott vannak. –

– Értem jössz? –

– Nemsokára odaérek, csak előbb szóltam, hogy legyen időd magadhoz térni. Na, üdv! –

Taylor nyomozó feltápászkodott és sietve indult a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott. Törölközés közben a tükör előtt állva végiggondolta, hogy ki is ő valójában. Egy nem túl magas, erős fizikumú, keménykötésű ember, aki az utóbbi időben kis pocakot eresztett. Halántékán már megjelentek az ősz hajszálak. Hiába, már ötven éves. Azzal vigasztalta magát, hogy bár nincs dús hajkoronája, annál ő sokkal említésre méltóbb emberi értékekkel rendelkezik. Mindenki úgy ismerte, mint a becsület és igazságosság mintapéldányát. Rendkívüli kitartással végezte a munkáját. Nem volt ügy, amit meg ne oldott volna. Soha nem adta fel azt, amibe belefogott.

Az FBI-nál nagy tekintélynek örvendett. Munkatársai felnéztek rá. Igaz, a szerelemben nem volt soha szerencsés, de hát minden nem jöhet össze még neki sem. Talán jobb is így. Ez a foglakozás amúgy sem a tartós kapcsolatok alapja.

Míg mindezek a gondolatok végigfutottak az agyán, az idő alatt fel is öltözött. Elegáns öltöny a hozzáillő nyakkendővel, mint mindig. Kissé borostás volt az arca, de most nem ért rá ezzel foglalkozni.

Csengettek. Ajtót nyitott. A társa Buck Sanders őrmester fiatalabb és vékonyabb volt nála. Igazi nők bálványa típus. Sportos testalkatú, gyors és nagy teherbírású ember. Remekül megértették egymást és nagyon jó barátok voltak. Igazi társak a munkában. Hét éve dolgoztak együtt. Hatásos párost alkottak.

– Indulhatunk? – kérdezte Buck.

– Naná! Gyerünk! –

Húsz perc múltán értek a tett színhelyére. A helyszínelők éppen a felszerelésüket pakolták össze.

– Robert Taylor, FBI. Találtak valami használható nyomot? –

– Sajnos nem sokat. Az eső elmosott szinte mindent. Se ujjlenyomat, se talplenyomat, se gyilkos eszköz. Viszont valamit mégis leltünk az ösvényen, a kavicsok között. – hangzott a válasz.

– Mi volna az? –

– Pontosan még nem tudjuk, de valamiféle égett arcbőrnek tűnik. –

Tavi kísértetek (Az eltűnt család rejtélye)

Este van. A gyönyörű hegyi vidék sötétségbe burkolózott. Bagolyhuhogás és vadak csörtetése hallatszott mindenfelől. Az éjszakai állatok megkezdték szokásos zsákmányszerző útjukat. A völgyben takaros faház állott már időtlen-idők óta. Pár méterre a házikótól susogott a nád a tó partján, kísérteties hatást keltve. Az erősödő szél miatt lehűlt a levegő.
Bent a szépen berendezett házban, az asztalnál ülő férfi egy regényen dolgozott. A kandallóban ropogó tűz fénye sejtelmes hatást biztosított az íráshoz. Jól jött ez az írónak, aki egy régi tragédiát készült elbeszélni, amelyet már kisgyermekkora óta számtalanszor hallott. Annak idején, a kristálytiszta vizű tó örökre elnyelte egy család valamennyi tagját. A szülők és a két gyerek, egy tizenhárom éves fiú és a tízéves kishúga soha nem kerültek elő. Ez az ő házuk volt.
Szájhagyomány született, amely szerint éjszakánként nyughatatlan lelkeik visszajárnak bolyongani és olyankor segélykérő sikolyaik halálra rémítik az arra tévedőket.
Legtöbbször az éjszakai horgászat kedvelői számoltak be borzongató élményeikről.
Az író nem hitt a szellemekben, de úgy döntött, hogy egy könyvet megér a téma. Talán ezért a művéért is díjat kap majd. Belefeledkezett az írásba, s nem tűnt fel neki, hogy mindjárt éjfélt üt az óra. Egyszer csak mintha segítségért kiáltoztak volna. Először azt hitte, hogy hallucinál.
A hangok viszont nem szűntek meg, sőt felerősödtek és egyre közelebbről hallotta őket.
Kíváncsiságától vezérelve fogta a zseblámpáját és kiment szétnézni. A koromsötétben csak a lámpa fényére hagyatkozhatott. A Holdat felhők takarták el. Óvatosan lépkedett a tó felé, amerről a hangokat vélte hallani.
Ekkor valaki a nevét kiáltotta. -Ez lehetetlen!- Gondolta. -Talán megőrültem?- Elkezdett évszámokat mormolni eseményekkel együtt, hogy meggyőződjön épelméjűségéről.
-Eszemnél vagyok.- Állapította meg. A stég végénél megállt és fülelt tovább. A következő pillanatban egy jeges fuvallatot érzet és egyensúlyát veszítve a vízbe zuhant. Miközben süllyedt még görcsösen markolta a zseblámpát. Küzdött, hogy a felszínre jusson. Mintha kezek húzták volna lefelé. Ekkor pillantotta meg a családot a lámpa villózó fényénél. Azok beszéltek hozzá. Inkább az agyával fogta fel a hallottakat, mint a fülével. Levegője elfogyott, s alámerült.
Mikor visszanyerte az eszméletét, a parton feküdt csuromvizesen. Nem tudta hogyan került oda és azt sem, hogy mennyi ideig lehetett a víz alatt. Fázósan feltápászkodott és vacogva a ház felé indult. Odabent míg a kandalló tüzénél szárítkozott megpróbálta felidézni a történteket. Kis idő múltán mély álomba merült.
Másnap délelőtt ébredt csak fel. Tökéletesen kipihentnek érezte magát. Bekapott néhány falatot, azután újult erővel folytatta a regénye írását. Maga sem tudta hogyan lehetséges, de szinte megállás nélkül ontotta az újabb és újabb sorokat. Napok alatt készen lett a mű.
Elégedetten tért vissza a városba. A vágya teljesült. Ez a könyve is siker lett. Két év múltán a történet megfilmesítésre került.
Egy napon beült a moziba és végignézte hogyan intézte el a tébolyodott szomszéd a családot. Gyűlölte őket, amiért szépen és békében, igazi családként éltek. Az asszony tetszett neki. Kikezdett vele, de a nő visszautasította a közeledését. Ezen szörnyű haragra gerjedt. Tovább növelte dühét a két gyerek kacarászása, vidám játéka és a tóparton való szaladgálása. A férjre pedig egyszerűen féltékeny volt szép családja miatt. Eldöntötte, hogy véget vet az idillnek örökre. Vérben forgó szemmel az egyik éjjel odalopózott a házukhoz. Megvárta míg mindannyian elalszanak. Azután a zárat felfeszítve behatolt a házba és a magával hozott baltával először a szülőkre sújtott le, majd átment a gyerekekhez és velük is végzett. Kihúzta a testeket a csónakhoz és kievezett velük a tó közepére. Ott egymás után a vízbe dobta őket.
A nő még nyöszörgött. Ráordított: ez kellett neked? Ez? Engem mertél visszautasítani?
Sosem nyugodhattok békében, mert nem fog rátok találni senki! Legyetek átkozottak!
Ezek után őt is kíméletlenül a többiek után dobta. Dolga végeztével partra evezett és soha többé nem látta senki a környéken. A családot a hatóság hetekig kereste, de végül eredmény nélkül zárták le az ügyet.
Ez a könyv és a belőle készülő film elég volt ahhoz, hogy újra elővegyék az aktát a lezáratlan ügyek polcáról és újra indítsák a nyomozást. Napok múlva rátaláltak a tóban lévő maradványokra.
Az író nem tudott hihető magyarázattal szolgálni arról, hogy honnan tudta meg az egykori bűncselekmény részleteit. Azt mégsem mondhatta, hogy a szellemek mondtak el neki mindent. Szerencséjére őt nem tudták összefüggésbe hozni az esettel.
Saját pénzén temettette el a családot, akiknek a könyve sikerét is köszönhette. Miután örök nyugalomra leltek, soha többé nem hallotta a hangjukat senki a sötét éjszakában.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31