Saját alkotásaim
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
ám egyfolytában üldözik a ragadozók,
s jobban, mint egykoron, valaha.
Bármerre is tartson, biztonságra nem talál,
sok csapdát állítottak neki és lőnek rá,
ha elfogják, az az ő számára halál.
Szabadon szárnyalna a szabadság madara,
a szíve a remény felé vinné, a magasba,
ahol örök a fény és a béke tavasza.
A szabadságát vesztett madár nem örül,
bús, szomorkodik, s életuntan csipog,
hiszen erős rácsok veszik körül.
Magába roskadva az emlékei után kutat,
milyen is volt valaha szabadon élni,
és miért nem talál most kiutat.
Annak idején, amikor a magasban szállt,
s az égen a tündöklő Nap felé tartott,
a természettel szinte eggyé is vállt.
Egy óvatlan pillanatban csapdába esett,
s mielőtt észbe kapott, láncra került,
tudta, ez sok madárral megesett.
Azóta reményre nem talál, csak vegetál,
kap ugyan enni és inni, de csakis rab,
s az összes szép álma messze száll.
A szabadságát vesztett madár nem repül,
és régi önmagának torz mása csupán,
mégis reméli, hogy innen kikerül.
Hogyan lehetne szabad az a madár, aki kalitkában él,
és hogyan lehetne szabad az a sok-sok érző lélek,
miközben folyamatos korlátozások között fél?
Hogyan lehetne szabad a Nap, mikor felhők takarják,
és hogyan lehetne szabad a Hold, a sötét éjjelen,
ha a látványát mesterséges fények zavarják?
Hogyan lehetne szabad az élet, ha rabságra született,
ha csupán mások játékszere, mások kiszolgálója,
és nem tarthat soha egy békés kis szünetet?
Hogyan lehetne szabad az ember, önnön béklyóiban,
amit saját maga rakott fel, s amitől csak szenved,
vajon megérti-e majd mindezt, a végső óráiban?
A szabadság madara magasan szárnyal az égen,
fennen köröz boldogan és suhan a felhők felé,
nem tündökölt ennyire már nagyon régen.
Kiszabadult a kalitkájából, hol rabként élhetett,
ahol bús magányában teltek a napjai, az órái,
s ott, bezártan, a fogva tartóitól félhetett.
Nem is énekelhetett, bár kedve sem volt hozzá,
kalitkája körül morcos alakok jártak, s keltek,
tudták, ha kijutna, a reményt visszahozná.
Gondoltak egyet és kinyitották a ketrece ajtaját,
nézték, ahogy félénken kikémlel, aztán kilép,
s elkezdi dalolni az újjászületés dallamát.
A szabadság madara vidáman, s óvatlanul repül,
mivel nem figyeli az őt célba vevő puskákat,
eme rövid szabadsága az életébe kerül.
A remény madara a felszállásra várakozik,
mostanság a gonoszság gyűlölt rabja,
s a régi szabadságára vágyakozik.
Egy ideje fogoly a félelem sötét erdejében,
lábaira tekerednek a mérgező növények,
ám harcol a szabadság szellemében.
Szárnyaira rátapadt a szutyok és a mocsok,
elnehezítik a tollait, s a lelkének erejét,
mégsem adja meg magát, hisz konok.
Konok, mivel nem hajlandó feladni a létét,
nem kíván fejet hajtani senki előtt sem,
s nem hagyja cserben a fény népét.
A remény madara hamarosan újra szárnyal,
és miután megszabadul a fogságából,
a szíve tele lesz örömmel, vággyal.
