Saját alkotásaim
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
hogyha mindene fáj, kínok között él,
nem tud aludni, nyugalomra nem lel,
hogy még több fájdalom éri, attól fél.
Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,
s gyakran a levegőt is nehezen veszi,
végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,
a párnáját megigazítva feje alá teszi.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
ha csekélyke reménye elpárolog tova,
egykori örömeit átélné még egyszer,
ám tudja, ez nem történik meg soha.
Az élet rideg útját nehéz járni,
sok benne a gonosz, a kemény,
valami jobbra lehet ugyan várni,
ám nem igazán nyugtat a remény.
Mindennap egy újabb küzdelem,
egy másik harc, egy újabb teher,
szakadatlan, s nem múló förtelem,
mely röpke pillanatok alatt is lever.
Szenved a lélek, s a fájdalom éget,
szomorú a gyász, nem múlik a bánat,
a sors nem akarja behúzni a féket,
az ember még vajon meddig várhat?
Meddig lehet tűrni az igaztalan igazt,
a lélektelen lelkek sötétlő nyomorát,
igazán már semmi nem nyújt vigaszt,
mikor teszi fel a halál végre a koronát?
Nehéz elfogadni, ahogy az idő múlik,
ahogy suhannak az évek, napok, órák,
az élet rögös útja a végtelenbe nyúlik,
a percek véget nem érő útjukat róják.
Nehéz elfogadni, ahogy elkopik a test,
ahogy az emlékek homályossá válnak,
az egykori fürge elme manapság rest,
a sok utat megjárt lábak immár állnak.
Nehéz elfogadni, ahogy bármi fájhat,
ahogy az érzéseket ridegség váltja fel,
még a szeretet is ismeretlenné válhat,
megnyugvást a zaklatott lélek nem lel.
Nehéz elfogadni, ahogy véget érünk,
ahogy múltba vesznek majd tetteink,
az elmúlás nem kedveskedik nékünk,
szívükben őriznek minket szeretteink.
Izzik a forró, fülledt levegő,
kiszáradt sok rét, sok legelő.
Valamennyi élőlény szenved,
nincs biz semmihez kedved.
Árnyékban is nagy a hőség,
növényekből nem lesz bőség.
Kivéve a gyomok! Ők bírják.
Az emberek oly hiába irtják.
Izzadt, tapadt testek mindenütt,
sokaknak ez álmuk, s mindenük.
A strandon bezzeg ki lehet bírni,
hiszen ott nem kell füvet nyírni.
Meg kapálni sem a tűző napon,
na az aztán borzasztó, nagyon.
Minden kinti munka veszélyes,
a sugárzás erős, igen szeszélyes.
Néha jön egy kis enyhe szellő,
nem sok, csak ami éppen kellő.
Elhiteti, hogy minden rendben,
főt ráknál nem nézel ki szebben.
A hőség pokla kíméletlen hozzád,
kiüt mielőtt magad rendbe hoznád.
Megégsz, szenvedsz s késő bánat,
a nyár emléke, még sokáig fájhat.
Egy férfi sétál a varázslatos parkban,
kezében boríték, szemében könnyek,
ezen a mai megrendítő napon jött ide,
mivel úgy érzi itt sokkalta könnyebb.
Huncut fekete rigó rovarokat keres,
ugrálva nézi, ahogy a járdáról lelép,
ő csak szomorkásan mosolyog rajta,
fájón lehajol és egy virágszálat letép.
Néhány pillanatra eltűnnek a gondjai,
s csodálattal nézi a színpompás fákat,
körbetekint, mélyen szívja a levegőt,
miközben emészti a fájdalmas bánat.
Egykoron fénnyel volt telve a szíve,
remények sarjadtak lelkének mélyén,
megborzongva gondol a szép időkre,
holott már ott táncol a végzete szélén.
Langyos szellő cirógatja végig arcát,
mára a fáradt Nap is pihenőre készül,
rőt sugarai a zöld gyepen megtörnek,
hirtelen megroggyan és a feje szédül.
Leül a közeli padra, benyilall a dereka,
tapogatja, sóhajtozik, s eltorzul az arca,
körbenéz, látja a parkban nem jár senki,
az életben talán ez lesz az utolsó harca.
Kinyitja a borítékot, olvassa a leleteket,
elsápad, mintha kést szúrtak volna belé,
könnyeivel küszködik, az állát vakarja,
látja, amint egy macska közeledik felé.
Elmosolyodik, megsimítja puha szőrét,
a cica dorombolni kezd, s játszik vele,
a nyugalom percei elterelik a figyelmét,
a lelke csupa szép emlékekkel van tele.
A leletek alapján néhány napja maradt,
mégis küzdeni fog a gyilkos kór ellen,
ha netán mégsem sikerülne legyőznie,
legalább a hátralévő idő békében teljen.
Véget ér a reggel, a dél, az este,
elmúlik a nyár is, a forró beste.
Múlik majd az ősz, a rideg tél,
a tavasz is véges, elfújja a szél.
Múlik a fájdalom, s a betegség,
kopik az elme és vele a tehetség.
Elszáll a vágy, múlnak az álmok,
előbb-utóbb elpusztul mi álnok.
Véges a barátság, s a szenvedély,
lejár minden belépési engedély.
Kihűl a szerelem, az izzó parázs,
a lelket feldobó mámoros varázs.
Múlnak a percek, sietnek az órák,
kiszáradnak a vízzel teli tócsák.
Tovatűnik az idő, s emlék marad,
véget ér az élet, bármerre is halad.
Egész életünk küzdelemmel telik,
oly kevés a jó, s kevéske az öröm,
még kevesebb a jótett és a jólét,
több a keserű és az önző közöny.
Sok a kínzó fájdalom és a bánat,
mindennapos a meg nem értés,
kegyetlen a valóságos ismerete,
az igazság kimondása biz sértés.
Kihasználtak vagyunk e világban,
kizsigerelt semmik, nullák csupán,
létünk eltűnik a semmibe gyorsan,
nyomunk sem marad magunk után.
Emlékünk még a rokonainkban él,
amíg az ő szívük is végleg elcsitul,
az idő folytatja útját a végtelenbe,
melynek háborgása örökre elsimul.
Az érzelmek útján vihar tombol,
nincs olyan, mit le nem rombol.
Szenved a lélek, s tűzben égve,
gyakran felpillantunk a sötét égre.
Magunkat kérdezzük, hogy lehet,
az ember a halál ellen nem tehet?
Tehetetlenül nézzük végig a véget,
miközben a fájdalom nagyon éget.
Ereinkben lüktet a vér, sajog a szív,
belül halljuk amint a szerettünk hív.
Hív és mégsem segíthetünk rajta,
mivel a halál nem az a kegyes fajta.
Küzdhetünk mi akármilyen bátran,
sőt, akár állhatunk körülötte százan,
minden hiábavaló. Átjár a szánalom,
ami marad nekünk, a kínzó fájdalom.
Senki nem hinné mi történhet vele,
míg fiatal, s a szíve álmokkal tele.
Azonban az idő kegyetlenül halad,
ugyanaz soha semmi nem marad.
Fájdalmak jönnek, mik nem voltak,
erről a régi öregek regéi is szóltak.
Kopik az elme, elszállnak a vágyak,
nem üzemel az, hogy élj a mának.
Minden pillanat megterhelővé válik,
a sors az emberrel gonoszul elbánik.
Mi egykor szép volt a távolba vész,
sokszor tétovázik és megáll az ész.
Ketyeg az óra, a mutatók nem várnak,
a végtelen illúziójának az útjába állnak.
A sötét valóságról lehullik majd a lepel,
végül nincs menekvés, bármit is teszel.
Egykor megszületett a Remény,
nem tudva, hogy az élet milyen
rideg, s kemény.
Megtanult járni, két lábra állni.
Igyekezett, figyelt, s nem akart
sokáig várni.
Mosolygott, vidáman játszott,
könnyed pajkossággal tanult,
pedig még alig látszott.
Később kitartóan küzdött tovább,
megismerte az embereket, örült,
s vidáman indult odább.
Felnőve visszatért. Biztatta őket,
a terhekbe belefáradt férfiakat
és kimerült nőket.
Ő volt a segítő, a harcos Remény.
Nem volt dölyfös, gőgös, kapzsi,
sőt igencsak szerény.
Fáradozásai hiába valóak voltak.
Az emberek között töltött évei
a csalódásról szóltak.
Becsapták, sokszor semmibe vették.
Mindezt hitványul, önzően, aljasul
s gonoszan tették.
Összetört a szíve, megsérült a lelke,
fájt, hogy a semmiért küzdött
és bújában a halálát lelte.
