Saját alkotásaim
Érzelmek zűrzavara kíséri az utunkat végig,
s oly sokszor szenvedünk a csalódástól,
óhajaink nem hallatszanak az égig.
Sőt, senki nem hallja meg, mire is vágyunk,
nem is érzi át a szívünk heves dobogását,
s nem álmodja helyettünk az álmunk.
Önmagunkban vívjuk a harcunkat, de hiába,
és hasztalan a reménytelen küzdelmünk,
nem sok örömöt hagyunk e világra.
Érzelmek zűrzavara tartja fogva a lelkünket,
s szabadulni ettől nehéz, de lehetséges,
ha végre levetjük a kínzó terhünket.
Mikor búcsúra készül valaki, elszomorodik,
eszébe jutnak a számára fontos percek,
s hamarosan nagyon elkomolyodik.
Átjárja szívét a bánat, az érzései tombolnak,
maga sem tudja, hogy mi is lesz ezután,
s fájdalma égető percei rombolnak.
Igen gyorsan omlik össze a felépített világa,
még nem készült fel teljesen elköszönni,
és reménykedik, mégsem élt hiába.
A valóság arcul üti, nem minden szép és jó,
bizonyára maga is hibázott, nem vétlen,
és most bármi, pusztába kiáltott szó.
Átértékeli a tetteit, s a történések folyamát,
kezdi tisztán látni miket is hagyott ki,
majd kiissza a saját keserű poharát.
Mikor búcsúra készül valaki, nem önmaga,
úgy érzi, ez nem valóság, csupán álom,
s amit eddig érzett, arra nincs szava.
A bennünk élő emlékek erősebbek e napokban,
jobban felkavarják valamennyiünk vérét,
s tisztelet árad kicsikben, nagyokban.
Eltávozott szeretteink már a végtelenben élnek,
nem fáj semmijük, nem kell aggódniuk,
és ezután soha, senkitől nem félnek.
Nem terhelik őket a gondok, a bajok, s az élet,
nem szenvednek a gonosztól, a gyűlölettől,
s nem hálni jár vissza beléjük a lélek.
Megszabadultak bajaiktól, s a világ gondjaitól,
nem érzik az egyre növekvő feszültséget,
s egyikük sem mesél saját gondjairól.
Hullanak a színes őszi falevelek, zörög az avar,
s lassan elbúcsúzik a lemenő Nap e helytől,
idén sokkal több sírt látott, mint tavaly.
A bennünk élő emlékek cirógatják a szívünket,
és miközben gyertyák gyúlnak a sötétben,
mélyen gyászolva hajtjuk le a fejünket.
Néma gyász hangulata marcangolja a lelkeket,
és szomorúság szellője suhan a világ körül,
tetézve az egyébként is nehéz helyzetet.
Újra előtör a szívek mélyéről ama sajgó bánat,
emlékeztetve az itt maradtakat a valóságra,
s a tényre, hogy az élet mennyire fájhat.
Néma gyász hangulata, s az eltitkolt fájdalom,
az eltávozott szerettek nem feledhető arca,
sok szem ilyenkor nem marad szárazon.
Aggódó szívek, s folyamatos nyomás a lelkeken,
a valóságot önmaguknak is letagadó emberek,
akik ilyetén a semmibe vesznek csendesen.
Gyermekek, akik még nem értik, ám érzik a bajt,
látják, hogy szüleik újabban sokat bánkódnak,
s nem bírják elnyomni pici szívükben a zajt.
Egyre nehezebb napok és kilátástalanabb percek,
az eddig oly sok munka által felépített életek,
melyek most mind pénzügyi halált lelnek.
Növekvő kiszolgáltatottság uralja e sötét időket,
s pontosan megtervezett cselekmények sora,
melyben jutalmazzák a hazug hírvivőket.
Aggódó szívek, amelyek kapaszkodót keresnek,
és minden dobbanásukkal reményre várnak,
bízva abban, egyszer szabadok lehetnek.
Mikor elveszítünk valakit, az nagyon tud fájni,
ésszel fel sem fogható és iszonyatos érzés,
s mindezt megtapasztalhatja bárki.
Sőt, meg is fogja, bármennyire nem is óhajtja,
hiábavalóan nem akarja elhinni, megérteni,
s hiába is tagadja, az álmait sóhajtva.
Olyannyira szomorú, s olyannyira szenvesztő,
elképzelhetetlenül tragikus, fel nem fogható,
és mindent felülmúlóan rettentő.
Mikor elveszítünk valakit, magunknak is vége,
a lelkünk soha nem heverheti ki a bánatot,
s mindig szenvedni fog, a haláltól félve.
Lemenőben a Nap, s azon tűnődik, lesz-e holnap,
vajon van-e értelme ismét felkelni reggel,
vagy folytatódik ez a sötét korszak.
Annyi szörnyűséget látott már az utóbbi időkben,
s megannyi fájdalmat, félelmet és bánatot,
egyértelmű számára, a gonosz időtlen.
Bezzeg nagy a hiány szeretetből, örömből, jóból,
becsületből, tisztességből, igaz ölelésekből,
és igen kevés akad az emberi szóból.
Lemenőben a Nap, s szomorúsága oly határtalan,
kerek arca komorrá válik a közelgő sötétben,
bosszantja, hogy ennyire tanácstalan.
Egyszer véget ér az út, az életünknek az útja,
ám a vég előtt számot kell majd adnunk,
s felsejlik bennünk önmagunk múltja.
A múlt, melyben volt öröm, bánat, s szeretet,
voltak vágyak, álmok, izzó szerelmek,
s a sors osztott ki minden szerepet.
Akadtak nehéz napok, nagyon keserű percek,
ugyanakkor boldog pillanatok adtak erőt,
és sokszor nem alakultak jól a tervek.
Kemény próbák, igazi barátságok, remények,
elhibázott döntések, beteges időszakok,
s olykor harag, máskor szeszélyek.
Egyszer véget ér az út és eltávozunk messze,
csatlakozunk majd megannyi elődünkhöz,
miután leszáll reánk, az örök éj leple.
Előlem nincs menekvés, bármit is tegyél,
elfuthatsz, elbújhatsz, s ígérhetsz pénzt,
tudd, hogy a Halál sohasem henyél.
Ám ne aggódj, nálam megtalálod a békét,
soha, semmi nem fog többé fájni neked,
s így elkerülöd a gyilkos világvégét.
Megszabadulsz a fájdalmaktól, a bánattól,
mindenféle betegségtől és mérgezéstől,
s a téged megnyomorító államtól.
Nem gyötörnek többé adósságok, bankok,
nem hallod a bírálatokat, a gúnyolódást,
s elnémulnak örökre a bántó hangok.
Nem kell versenyezned mindenért azután,
s a szeretteid szívében örökké élni fogsz,
miután belépsz majd a végzet kapuján.
Előlem nincs menekvés, ne is próbálkozz,
és ha önként megadod magadat nekem,
nem lesz okod, hogy többé siránkozz.
Az élet nagy része szenvedés, s kevés az öröm,
ha az emberiség nem ébred fel sürgősen,
itt nem marad majd kő a kövön.
Amíg él valaki, addig számtalan küzdelmet vív,
megannyi sorscsapást szenved el, s kínokat,
a sors azonban új küzdelemre hív.
Az egész lét örökös és vég nélküli harcok sora,
aki nem akar, vagy nem tud kiállni magáért,
attól a remény esélye is elszáll tova.
A szeretet sokat segíthet a bajban, vész esetén,
összetarthat, megerősítheti a kapcsolatokat,
s átlendíthet a szörnyű napok nehezén.
Az élet nagy része szenvedés, fájdalom, bánat,
az érzések, s érzelmek háborgó tengerében,
az emberi sajgó lelke még mire várhat?
