A juhok akolba zárva bégetnek,
mi történni fog velük nem értik,
sajnos már nem sokáig élhetnek,
ám végük közeledését nem érzik.
Meg vannak osztva egymás iránt,
nem ugyanúgy rágcsálják a füvet,
nem fogják fel a jó, helyes irányt,
pedig a halál gyorsan feléjük üget.
Birkamód, némán, tétovázva állnak,
nem érdekli őket az utódok hangja,
már csak a lemészárlásukra várnak,
nem számít, melyiknek mi a rangja.
Legyen az tarka, fekete, vagy fehér,
vastag gyapjújú, netán frissen nyírt,
a semmittevésük egy aláírással felér,
s nem fogják tudni továbbadni a hírt.
Az akol körül áll a gyilkosok sora,
a nyájon röhögve fenik a bárdokat,
a birkák ezt nem fogják érteni soha,
végleg elveszítik a szép juh álmokat.
Egyikük sem menekül, hiába remélt,
feleslegesen árulta el nyájbéli társát,
ostobaságuk fajuk kiirtásával is felér,
irántuk egyetlen birka sem érez hálát.
Dülledt szemű, levágott fejek tömege,
néma elmúlás, hörgés nélküli hangok,
nem hallatszik messze a szívek zöreje,
elég lesz a fejsze, nem kellenek tankok.
A birkanép önként átadja majd magát,
mind a másikat okolja, naivan, hiába,
a történelem nem hallja nyájuk szavát,
sorsukkal így nem szállhatnak vitába.
