Kimondhattuk volna olyan sokszor,
megpróbáltuk többször, de rosszkor.
Megtehettük volna szívből, s igazán,
a bánat kései, csöppet sem vigasz ám.
Mi emberek annyira sokat hibázunk,
s biz lényegtelen dolgokon vitázunk.
Gyakorta letagadjuk azt amit érzünk,
kívül mosolygunk, de belül vérzünk.
Érezzük magunkon, hogy sok a teher,
a valóság, az igazság keményen lever.
Nem szeretnénk látni önnön hibánkat,
s dacosan zárjuk le gyakran vitánkat.
Nem mutatjuk ki az érzelmeink sorát,
szívesen elfújnánk történéseink porát.
Szeretünk, gyűlölünk, néha imádunk,
előfordul, nem tudjuk mit is csinálunk.
Nem nyújtunk kezet szeretteink felé,
ha lehet, nem megyünk a sorsunk elé.
Mire lépnénk elhervad az élet virága,
elalszik a tűz, elillan az álmok világa.
Szemünk előtt hever megannyi tettünk,
makacs önhittségünk okozza vesztünk.
Soká eszmélünk, addigra kínzóan késő,
s nem akarjuk hallani, hogy ez a végső.
Végül megtennénk mindent, amit lehet,
sajnos elkéstünk, a halál ím reánk nevet.
Szeretlek Anyám. Kimondhattuk volna,
s hátralévő időnk nem a gyászról szólna.
