Aki megöregedett, s leélte élete javát,
az örüljön, hogy egyáltalán él,
s ne hallassa a szavát.
Nem számít, miket tett az élete útján,
kiknek segített, miket alkotott,
nem változtat a múltján.
A múltján, amely már ködbe veszett,
s melyet a feledés leple takar,
ellene semmit nem tehet.
Mindegy mennyire imádta a családját,
s ölelte keblére drága unokáit,
segítette a legjobb barátját.
Lényegtelen, hogy milyen ember volt,
mellékes az, mennyit küzdött,
ez a világ nem róla szólt.
Érdektelen, hogy mennyi adót fizetett,
s milyen nehézségekkel harcolt,
vagy miféléket hihetett.
Jelentéktelen lett az átélt érzelmei árja,
a szeretete, a szerelme, az álmai,
s az elhalványodott vágya.
Vágya egy szebb, egy jobb világ iránt,
hol az értelem igen sokat számít,
s hol a szív mutatja az irányt.
Ám mindez nem nyom sokat a latban,
ahogyan a betegség, s a kín sem,
mely elérte igen gyakran.
Látszólag óvják, reá sok időt szánnak,
kap külön idősávot, védelmezik,
közben a halálára vágynak.
Aki megöregedett, értéktelenné vált,
nyűg lett a hatalom szemében,
nem okoz mást, csak kárt.
Feleslegesen pazarolja a világ javait,
maszkba fojtják, majd beoltják,
s nem hallani többé szavait.
