A világháború utáni idők bizony nehezek voltak,
a hiteles krónikák a szovjet elnyomásról szóltak.
A sztálinizmus réme biz eluralkodott hazánkban,
csupán félelem és rettegés volt minden határban.
Nagy szegénység, nélkülözés, hazugság és bánat,
a nép érezte magán, hogy mindez mennyire fájhat.
Változást követeltek, s feléledt a szabadság vágya.
Életre keltek a remények, egy jobb világra várva.
Munkatábor, kivégzések, terror. Elegük lett belőle.
Nem érdekelte őket, hogy a világ mit gondol felőle.
Kivágott, tépett magyar zászlók, fellelkesült tömeg,
szemben állt velük az MDP és a sok szovjet löveg.
Nyugatról segítséget ígértek, de hazudtak nekünk,
hiszen mikor kellett, nem küzdöttek együtt velünk.
A forradalmat hagyták sárba tiporni, vérbe fojtani.
Vajon miért kellett a magyart hazugul „beoltani”?
Magyarhon népe a szabadságharcát vívta magában,
s becsapva, cserbenhagyva küzdött a saját bajában.
Vesztettek, ám történelmet írtak. Emlékük ma is él,
s ha úgy hozza a szükség, a forradalom új életre kél.
