május 2020 - Kiss Gyula versei

Halálra ítéltek vagyunk

Születésünkkor nem is sejtjük,

mi várhat reánk még az életben,

meglehet soha meg nem fejtjük,

bár sokszor elképzeltük lélekben.

Életünk útja rögökkel van telve,

s a sors akadályokat állít elénk,

fantáziánk bennünket átölelve,

kellemes álmokat repít felénk.

Mindez szemfényvesztés csupán,

a valóság bizony rideg, s kemény,

hiába bámul az ember olyan sután,

biz nem lesz vele mindig a remény.

Sőt, talán soha nem is volt mellette,

hiába hitette el oly gyakran magával,

a vágyak beszéltek folyton helyette,

igazából sohasem bírt el a bajával.

Bár akadtak jobb pillanatok, évek,

a szépség köde árnyalta a napokat,

lehettek csodás élmények, szépek,

mindez nem fedhette el a bajokat.

Halálra ítéltek vagyunk, nem mások,

mind úgy végezzük, bármi történjen,

az élet végtelenjében kavargó bábok,

elveszünk a halálba vezető örvényben.

Test és lélek

Egy gyönyörű tavaszi reggel,

mosolyogva ébredezett a Nap,

neki sohasem csörög a vekker,

frissítőnek harmatcseppet kap.

Vele együtt kelt a test, s a lélek,

vidáman szaladtak a dús réten,

tudták várnak rájuk napok, éjek,

így egyikőjük sem maradt tétlen.

Kéz a kézben meneteltek az úton,

mindig szeretve ölelték egymást,

még nem merenghettek a múlton,

volt idejük megtenni egy, s mást.

Legyőzhetetlen párost alkottak,

egymás mellett, egymásért éltek,

kudarcot biz soha nem vallottak,

jó formájukban senkitől se féltek.

Múltak a napok, s teltek az évek,

kettejük párosa feszültséggel telt,

már nem voltak boldogok, szépek,

igaz nyugalmat egyikük sem lelt.

A lélek fiatal maradt, fürge, gyors,

a test megkopott, leépült rendesen,

gazság mit hozott számukra a sors,

télvíz idején búcsút vettek kedvesen.

A változás parazsa

Csillogó szemek, vidám arc,

az élet egy szakadatlan harc.

Bűbájos mosoly, s érző szív,

a lélek mindennap csatát vív.

Puha kacsók, kedves szavak,

megemlítésre érdemes javak.

Túlterhelt napok, kínzó éjek,

szeretet, vágyak, igen mélyek.

A kiszolgáltatottság komoly,

az akarat béklyójában fogoly.

Szállni szeretne az új remény,

ám börtöne fala rideg, kemény.

Sóhajok szárnyalnak a szélben,

megmerülnének már a kéjben.

A változás izzó parazsa hevül,

szikrája gyönyört ébreszt belül.

Az út vége

Az élet hosszú lemondások sora,

melyeket be fog lepni az idő pora.

Küzdelmek, próbatételek, gondok,

végül maradnak az emberi roncsok.

Emlékek ködös fátyola száll odább,

az út végénél azonban nincs tovább.

Semmivé válik minden mi csak volt,

valamennyi perc az elmúlásról szólt.

Újra kisüt a Nap

Tombol a vihar, s tajtékzik a tenger,

a habok között hányódik egy ember.

A víz sodra dobálja tetszése szerint,

fuldoklik, kiált, majd lemerül megint.

Levegő után kapkodva harcol az árral,

fantáziája a vég küszöbén is szárnyal.

Felidézi a nemrég átélt boldog perceket,

az álmaiban már beteljesedett terveket.

Ereje fogytán, de nem adja meg magát,

bár kezdi érezni a közelgő halál szagát.

Görcsbe rándul a gyomra, feszül a teste,

milyen szép volna a kedvesével az este.

Nyeli a sós vizet, kiköpi, s küzd vadul,

akarata erős, azért sem marad majd alul.

Tett egy ígéretet és azt meg kell tartania,

az igazi érzéseit úszva is be kell vallania.

Látása homályosul, szíve erősen dobog,

ereiben a vér a szenvedély erejével robog.

Hirtelen lenyugszik a tenger, kisüt a Nap,

reméli a sorstól egy újabb lehetőséget kap.

Birkanép

A juhok akolba zárva bégetnek,

mi történni fog velük nem értik,

sajnos már nem sokáig élhetnek,

ám végük közeledését nem érzik.

Meg vannak osztva egymás iránt,

nem ugyanúgy rágcsálják a füvet,

nem fogják fel a jó, helyes irányt,

pedig a halál gyorsan feléjük üget.

Birkamód, némán, tétovázva állnak,

nem érdekli őket az utódok hangja,

már csak a lemészárlásukra várnak,

nem számít, melyiknek mi a rangja.

Legyen az tarka, fekete, vagy fehér,

vastag gyapjújú, netán frissen nyírt,

a semmittevésük egy aláírással felér,

s nem fogják tudni továbbadni a hírt.

Az akol körül áll a gyilkosok sora,

a nyájon röhögve fenik a bárdokat,

a birkák ezt nem fogják érteni soha,

végleg elveszítik a szép juh álmokat.

Egyikük sem menekül, hiába remélt,

feleslegesen árulta el nyájbéli társát,

ostobaságuk fajuk kiirtásával is felér,

irántuk egyetlen birka sem érez hálát.

Dülledt szemű, levágott fejek tömege,

néma elmúlás, hörgés nélküli hangok,

nem hallatszik messze a szívek zöreje,

elég lesz a fejsze, nem kellenek tankok.

A birkanép önként átadja majd magát,

mind a másikat okolja, naivan, hiába,

a történelem nem hallja nyájuk szavát,

sorsukkal így nem szállhatnak vitába.

Halálos kór

Végtelen űr, a nagy üres tér,

a semmi élettelen halmaza,

s egyszer az anyag életre kél,

növekszik a molekulák garmada.

Szétrobbanva tágulnak tovább,

gyorsulva száll a létrejött idő,

mind messzebbre halad odább,

mint az élet sokféleségét hirdető.

Évmilliók pora lepi be az utat,

melyet maga mögött hagyott,

mindenfelé csak keres és kutat,

majd alkotott egy igen nagyot.

Egy csodásat, egy élettel telit,

dúsat, termőt, egy bőséges teret,

hol az élőlények örömüket lelik,

s ennél szebb talán nem is lehet.

Kialakult azonban a halálos kór,

gyorsan fejlődő,gyilkos daganat,

amerre nő, csak mérgeket szór,

pusztítva a körülötte lévő falakat.

Semmit nem kímélve növekszik,

nyomában nincs más csak halál,

a sötétség hatalomra törekszik,

az élet kiutat ebből nem igen talál.

A Rózsa halála

Létrejött egy pazar, s csodás Rózsabokor,

amelyen a szépség és a nyugalom honol.

Végtelen számú társa közelebb, s távol,

élte saját életét a végtelenségben, bárhol.

Egyszer azonban kialakultak rajta a tetvek,

elárasztották mindenféle mocskos szennyek.

Élősködtek rajta, szívták az életadó „vérét”

miközben gyarapították az elnyomók népét.

Fájt ez a Rózsának, nem érezte jól magát,

s megpróbálta ellátni valamennyiük baját.

Nem nagy sikerrel. Tüskéi nőttek, de hiába,

segélykérő hangja nem jutott távoli világba.

A tetvek eközben szaporodtak irdatlan méretben,

holott tudták, hogy ez a világ véges. Lélekben.

Ám nem törődtek vele, legyen az más gondja!

Ne tömjék magukat? Nekik azt senki ne mondja!

A Rózsa megpróbálta lerázni őket a szélben,

nem ment, már csak egyben bízhatott, a télben.

A tetű népség tudatáig nem jutott el semmi,

ők „csak” a rózsán akartak uralkodni. Ennyi.

A hízott tetvek elfoglalták a levelek nagy részét,

ezzel a levélvégekre szorították népük jó részét.

Elpusztult a csodaszép Rózsa! Nem bírta tovább!

A tetvek is belehaltak, innen nem juthattak odább.

Nincs visszaút

Felhők vonulnak az égen,

sötétbe borul majd a világ,

kiáltások hallanak az éjben,

halálát leli az összes virág.

Ármány és gonosz tör előre,

kín és pusztulás a nyomában,

sok jó nem származhat belőle,

elvész minden a homályban.

A képzelgések ideje véget ér,

a kegyetlen való valóra válik,

a hízelgésekből senki sem kér,

a hitványakkal a sors elbánik.

Az öntelt gőg ideje már lejárt,

a tisztességtelen biztos meghal,

a remény esélye végleg bezárt,

róluk jót soha, senki nem hall.

Végleg eltűnik az élet kapuja,

visszautat egy lélek sem talál,

elszáll valamennyiük hamuja,

mindennek véget vet a halál.

A végzet felé

A világ a végzete felé rohan,

ezt fel sem fogják oly sokan.

Feszültség, ármány, s harcok,

igaztalanul kiszabott sarcok.

Agymosott emberek garmada,

a háttérhatalom igazi gyarmata.

Nincs logika és az ész nem kell,

valódi nyugalmat senki nem lel.

Mindenki másra vár és számít,

a mézédes ígéretek sora elámít.

Lustán ráhagyott pillanatok sora,

nem lesznek eredményesek soha.

Figyelő szemek kísérik az utat,

mely a megsemmisülésre mutat.

A dölyfös kapzsiság uralma nagy,

ez csöppnyi kétséget sem hagy.

Az ember nappala sötétbe borul,

mindenfelől a halál szele tolul.

Kialszik a fény, véget ér az élet,

egyetlen lélek sem éli túl a véget.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31