vég Archívum - 17 / 21 oldal

Az élet olyan rövid

Az élet olyan rövid, s annyira gyorsan elmúlik,

mindenkire másképpen sújt le majd a sors,

van kinél a szenvedés nagyon elnyúlik.

Vannak, akikért hirtelen, váratlanul jön a halál,

mások évekig kínlódnak, szenvednek sokat,

és biz megnyugvást egyikük sem talál.

Mindenki önmaga cipeli saját terheit a vállain,

van aki retteg, s félelemben telnek napjai,

ám képtelen túllépni a saját gátjain.

Megannyi pillanat vész el az idő forgatagában,

soha vissza nem térő lehetőségek, álmok,

mind eltűnnek a végzet zűrzavarában.

Az élet olyan rövid és ki kellene használni jól,

szeretetre, ölelésre, örömre és boldogságra,

az életnek a sava-borsa pont erről szól.

Hagyjuk elvenni?

Hagyjuk elvenni a megszokott, s normális életünk,

amiben érzünk, dolgozunk, s vágyakozunk,

és amit igenis van miért féltenünk?

Hagyjuk, hogy egymás ellen fordítsanak gonoszul,

és hazudozzanak a nap valamennyi percében,

s hitegessenek a valótlannal konokul?

Tűrjük el szeretteink bántását, gyilkos mérgezését,

valamennyiünk megsemmisítését, de gyorsan,

s a sötét, nem látható erők kérkedését?

Nézzük el a félelemben tartást, s a pánik fokozását,

az emberszámba sem vevést és a fenyegetést,

s az ártatlan gyermekek zokogását?

Fogadjuk el a számunkra eltervezett pusztító véget,

s az emlékünk kitörlését az idő folyamából,

valóban ezt szánta minékünk a végzet?

Hagyjuk elvenni gyávaságból a maradék eszünket,

ahelyett, hogy végre küzdenénk magunkért,

s becsülettel emelhetnénk fel a fejünket?

A szavakon lovagolva

A szavakon lovagolva próbálják mosni az elmét,

érdekeiknek megfelelően csűrnek-csavarnak,

s igyekeznek elfogadtatni a gonosz tervét.

Oly rafináltan, s agresszívan nyomják le a torkon,

kegyetlenül izzítják a feszültséget egész nap,

s röhögnek a milliónyi tragikus sorson.

Egymásnak is ellentmondva propagálják a halált,

hiszen őket nem érinti fenyegetés és zsarolás,

becstelenségük bizony nem ismer határt.

Lelkiismeretük sohasem volt, kapzsik, s önteltek,

könnyedén a pusztulásba küldenek bárkiket,

s hiszik a növények miattuk zöldellnek.

A szavakon lovagolva utoléri biz őket is a végük,

s megfizetnek majd mindazért, amiket tettek,

soha nem bocsát meg nekik a népük.

A Gonosz agóniája

A Gonosz agóniája immáron végső kezdetét vette,

s a végzete előtt felszínre kerül majd minden tette.

Ősidők óta ármánykodik, uszít és ott árt, ahol tud,

el sem tudja képzelni, hogy valaha a vérpadra jut.

Az önteltsége, dölyfössége, s beképzeltsége óriási,

és szentül hiszi, mindenek fölött áll, s nem evilági.

Éppen ezen okoknál fogva hazudik, lop, s gyilkol,

az igazságról, a valóról, lehetőleg mindent eltitkol.

Legyőzhetetlenként biza dőzsölve élvezi a világát,

és le kívánja szakítani a szabadság utolsó virágát.

Szándéka szerint eltörölné az összes jót és szépet,

és telhetetlensége még ezzel sem érne soha véget.

A Gonosz agóniája felemészti a sötét lelkét, testét,

ám egyáltalán nem bánja meg a sok szörnyű tettét.

Közeleg az idő, mikor bűneiről számot kell adnia,

nem lesz menekvés, fejét a kosárban kell hagynia.

A kígyó méregfoga

A kígyó méregfoga mindig készen áll,

és a gazdája újabb zsákmányokra vár.

Folyamatosan pótlódik a méreganyag,

s a marás után kihal már az életanyag.

A zsákmányok nem is sejtik a végüket,

s meglepetésszerűen éri őket a rémület,

Haláluk előtt megvilágosodik a képlet,

sajna ezt bizony nem élheti túl a lélek.

Senki nem maradhat, a méreg elpusztít,

és a rászedettek zöme örökre elszundít.

Aki túléli a gyilkos támadást, béna lesz,

s többé nem zavarja hangoskodás, nesz.

A kígyó méregfoga rettenetes fegyver,

s tőle biztonságot senki, soha nem lel.

Ellenszere a kígyó fejének a levágása,

ezzel a gyilkos folyamatnak a lezárása.

A Szép és a Jó

A Szép és a Jó az idők kezdete óta rótták az utat,

igyekeztek mindenfelé segíteni az embereket,

s megmutatni a fájdalomból vezető kiutat.

Olyan sokszor szereztek vidámabb napokat nekik,

s bírták felhőtlen kacajra a kicsiket, nagyokat,

és azok érezték, tudták, hogy értük teszik.

Szebb, s jobb életet biztosított a jelenlétük szerte,

örömmel teltek a szívek, amerre csak jártak,

és ebben mindkettőjük igazi örömét lelte.

Teltek-múltak a hónapok, az évek, s az idő haladt,

kettejük párosa eljutott a legapróbb tanyára is,

és egy-két jó szavuk mindenkinek maradt.

Egy sötét éjszakán azonban szörnyű vihar támadt,

dühöngött a szél, zengett, s villámok cikáztak,

mindenfelől a szenny és a mocsok áradt.

A Szép és a Jó fuldoklott a mocsokban, s kimerült,

megpróbáltak a felszínen maradni oly sokáig,

sajnos azonban ez már soha nem sikerült.

A testünk a miénk

A testünk a miénk, a lelkünk ugyanúgy,

saját létéről mindenki dönthessen maga,

milyen jogon uralhat bennünket akárki,

s dönti el, hogy csakis neki lehet szava?

Milyen jogon uralnak minket zsarnokok,

s kényszerítenek reánk gyilkos mérgeket,

s miképpen tiltják meg az értelem szavát,

elhallgattatva a valóságot és a tényeket?

A testünk a miénk, szabadnak születtünk,

a lelkünk egyedi és velünk együtt pusztul,

érzékeny, sérülékeny, nagyon sokat retteg

és a megsemmisülést szánják neki jussul?

Életünk útján

Életünk útján igen sok a teher,

a legtöbb nehéz, s hamar lever.

Számtalan emlék marad reánk,

sokan gondolnak majd miránk.

Élmények ezrei élnek bennünk,

néha sejtjük mit is kell tennünk.

Máskor viszont sokat hibázunk,

lényegtelen dolgokon vitázunk.

Olykor nem látjuk, mit kellene,

s elvakíthat a csillogás kelleme.

Elvesztegetünk rengeteg napot,

s álmodunk nem kicsit, nagyot.

Vágyaink szárnyalnak az éjben,

s tovalibbennek az esti szélben.

Alkalomadtán gyávák vagyunk,

s nem hallik messze a szavunk.

Életünk útján nagyon sok a rög,

s a legtöbb a kezdetig visszalök.

Felállni a földről sohasem késő,

mielőtt eljön a pillanat, a végső.

A tétlenség ára

A tétlenség ára igen nagy lehet,

a végén pedig senki nem nevet.

Tétlenül várni a végzet árnyára,

lakatot tenni az igazság szájára.

Nem védeni önmagunkat soha,

s letűnt már a bátraknak a kora.

Gyáván nézni, míg kicsinálnak,

helyet nem adnak a kritikáknak.

Nem tűrik az értelmet, a tudást,

mivel az gátolja az előre jutást.

A kiirtás idején akadályt jelent,

s nem egy hazug világot teremt.

Rettegések során kivárni a véget

és nem remélni már igazi szépet.

Családunkat feladni harc nélkül,

s a gyerekeket is elhagyni végül.

Nem érinteni és nem ölelni már,

hiszen a méreg mindenkinek jár.

Maszkkal befogni minden szájat,

s kiölni a létből az összes vágyat.

A tétlenség ára tragikus, drámai,

így foszlanak szerte bárki álmai.

Ha a szív és a bátorság egyesül,

a sötétség ereje rögvest menekül.

A bolha és az elefánt harca

A bolha és az elefánt harca szakadatlan,

kettejük kommunikációja biz faragatlan.

A bolha lekezeli az elefántot, s megveti,

mivel kőgazdag, a földet előle megveszi.

Bolhapénzen szinte bármit is megvehet

és hiszi, az elefánttal mindent megtehet.

Erőteljesen propagálja önnön nagyságát,

félelmetesre gyúrják a hírek a vadságát.

A hazug médiákban istenként tetszeleg,

s gyakorta a vágyai tengerén szendereg.

Fejébe vette, hogy az elefántot legyűri,

legyilkolja a hatalmas állatot, s megfőzi.

Vett is új felszerelést a piciny konyhába,

elvárja, az elefánt beletörődik a sorsába.

Terveiben kiszívja majd az összes vérét,

s véglegesen eltünteti az elefántok népét.

Fogta a kést, a baltát, az edényt a vérnek,

ez lészen az élelme a dicső bolha népnek.

Nekiugrott az előtte álló hatalmas lábnak,

amely soha nem is mutatta magát másnak.

Lepattant róla és odább, messzire gurult,

szédült, támolygott, s szörnyen begurult.

Hogy mer akaratának ellenállni e senki,

egyáltalán a bolygón még életben lenni.

A bolha és az elefánt harca biz végtelen,

akkor is, ha gyakorta nem lehet vértelen.

Ám ha az elefánt a csípéseket megunja,

eltiporja a bolhát, véglegesen lenyomja.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31