vágyak Archívum - 23 / 25 oldal

Szállingózik a hó

Szállingózik a hó és süvít a szél,

a vágyálmok serege életre kél.

Várakozással teli napok, s éjek,

az érzések ilyenkor igen mélyek.

Feléled a szeretet a homályból,

előretör az ősi ösztönök honából.

Dobbanó szívek, mosolygós arcok,

egy időre félretett konok harcok.

Kandallóban ropogó tűz, s meleg,

ajándékra váró számtalan gyerek.

Érzelmekkel telített pillanatok sora,

bárcsak ne múlnának el eztán soha!

Finom étkek, bőven terített asztalok,

ilyenkor az ördögök is igazi angyalok.

Érzelmes ölelések és könnyes szemek,

e percekben az óra lassabban ketyeg.

Áhítat, csodálat és őszinte remény,

a valóság ilyenkor kevésbé kemény.

Segítő kezek és fogékonyabb lelkek,

ekkor az elesettek is támaszra lelnek.

Ezen álmokra azonban árnyék vetül,

a meghittségen a verseny kerül felül.

Ki tud többet adni, ki győz le másokat,

ki az, ki gazdagabb kínálatból válogat?

Adósságba hajszolják magukat sokan,

holott mindebből jó sohasem fogan.

A Karácsony igazán nem erről szólna,

ha ezt megértenék minden jobb volna.

Ismételten eltelt egy év

Ismételten eltelt egy év, sajna,

nehézkes volt, s igen kemény,

gyakorta nem jó és nem szép,

s mégis megmaradt a remény.

Remény arra, hogy jobb lesz,

hogy teljesülhetnek a vágyak,

a sors esetleg győztessé tesz,

s nemcsak a sóhajok szállnak.

Valóra válhatnának az álmok,

átölelne mindenkit a szeretet,

elpusztulna mindaz mi álnok,

s eztán a jó nyerné a menetet.

Életünk pillanatai elkísérnek,

szeretteink lelke bennünk él,

a sötét árnyak megkímélnek,

s nincs már oly messze a cél.

Az idő sodrát belepi a fátyol,

nem tudni hány évet tartogat,

a szerencse utolérhet bárhol,

meg kell vívnunk a harcokat.

Ismételten eltelt egy év, biza,

kegyetlen volt, gonosz, sötét,

s itt nem segíthet már az ima,

el kell fújni az ármány ködét.

Száguldó idő

Száguldó idő, s viharos percek,

mindennap reánk háruló terhek,

az élet folyama zavaros, nehéz,

a szerencse ritka, olykor benéz.

Végig küzdeni kell keményen,

ez a világ túlmutat az egyénen.

Múló évek varázsa elszáll tova,

s a régi idő nem tér vissza soha.

Kopik az elme, kopnak a sejtek,

a tudás hatalma egyfajta rejtek.

Fájó ízületek, szenvesztő kínok,

sajgó emlékeket felidéző sírok.

Bántó érzetek, hanyatló álmok,

a sors fintora ugyancsak álnok.

Elhiteti a jót, a szépet, a mesét,

mégsem gyógyítja a lélek sebét.

A sebet, mely sohasem gyógyul,

becsap, hogy nem járhatsz pórul.

Holott a valóság csak köd és pára,

az igazságnak bizony nagy az ára.

Míg fiatal valaki, csupán legyint,

hiszi a természet csakis reá tekint.

Később rájön mekkorát is tévedett,

szívébe a remény vágyakat égetett.

Vágyakat, melyeket elemészt a tűz,

s amikhez érzelmi szálak sora fűz.

Azután rálát a valóság miket is rejt,

sok olyat, mit ember meg nem fejt.

Mire megfejtené késő, s már hiába,

senki nem segít és nem száll vitába.

Elbukik a gáton, s nincs benne erő,

mi maradt az kevés, biz nem nyerő.

A szív mindenkiben dobog és él,

új álmokat kergetve már nem fél.

Tudja a múltat és a végzet szavát,

elnyomni próbálja a napok zaját.

Év végén azonban új vágyat táplál,

belső órája ismét indul és számlál.

Remél, hogy minden jobb lesz vala,

végre eléri a mindenségnek a szava.

Ködös álmai valóra válását várja,

a fantáziája sehova be nem zárja.

Belső érzelmek és vágyak serege,

sajna tovább pörög az idő kereke.

Száguldó idő, amely nem várhat,

amelynek múltja sokaknak fájhat.

Tovaszáll a jövő és az álmok felé,

legvégül megérkezik a végzet elé.

Felragyogott a Remény

Felragyogott a Remény egy napon,

elkezdett hinni valami jóban vakon.

Dobogott a szíve és repesett a lelke,

igazi önmagát azonban mégsem lelte.

Álmodott nagyot és vidáman ébredt,

a sok szépségtől, s bűbájtól elképedt.

Úgy érezte végre neki kedvez az élet,

sajnos az álma csalódással ért véget.

Becsapottan, s megbántottan morgott,

a teste dühében izzadságban csorgott.

Tudta lejárt az idő, a vágyaknak vége,

marad a kín, amíg meg nem hal végre.

Remény

Remény. Oly nélkülözhetetlen, s éltető lehet,

mikor egyik csapás a másik után sújt reánk,

az ember a kegyetlenség ellen keveset tehet,

hiszen a sötétség ármánya önmagához leránt.

Egész életünk szakadatlan küzdelmek sora,

megnyugodni, s megpihenni, nincs idő soha.

Mindenkinek megvan a terve, álma, s vágya,

melyek teljesülése után újabb örömre várna.

A sors azonban újra, ismét nehéz akadályt állít,

a felhőtlen boldogságból vajmi keveset szállít.

Az élet küzdőterén gyilkos, szakadatlan a harc,

mi az egyiknek öröm lehet, az a másiknak sarc.

Ez így volt és így is lesz, mert a világ kemény,

egyetlen dolog van mely éltetni tud, a remény.

Azt elveszíteni soha és semmikor nem szabad,

ugyanis nélküle valóban semmink nem marad.

Elmúlt idők

Elmúlt idők, történések sora,

melyek nem felejtődnek soha.

Érzések, kapcsolatok, vágyak,

a szerelmek is múlttá válnak.

A csalódás leple betölti a teret,

a jövő hív, ennél szebb is lehet.

Homályba vész a zavaros múlt,

bármennyire is hosszúra nyúlt.

Eltemetett szavak, bántó tettek,

mind önmagunk árnyaivá lettek.

Félve piruló, tűzben égő vágy,

a sors néha simulékonyan lágy.

Titkolva titkolt érzelmi mámor,

eltűnhet gyorsan, mint a kámfor.

Ám maradhat is, ha a szív szeret,

ha érzi, a másikért valamit tehet.

A végső pillanat

Susogó szárnyak, őrjítő vágyak,

régi szép álmok sebesen szállnak.

Forró lávaként ömlik a remény,

életed legyen akármilyen kemény.

Fájdalom, gyötrelem, vagy bánat,

az idő oly sokszor magára várat.

Boldog pillanatok, varázsos éjek,

elszabadult, gyönyörteljes kéjek.

Szívből jövő érzés, tiszta szeretet,

megigéz bármilyen festői ecsetet.

Hárfaként játszik a húrokon a sors,

olykor lassú, máskor viszont gyors.

Legyen bármilyen fukar is az élet,

mindig újabb és újabb hatás érhet.

Végül félve, sarokba szorítva talál,

s megadja kegyelemdöfését a halál.

Vágyak útja

Nyugodt percek, s vidám órák,

a Vágyak a hosszú utakat róják.

Megbotlanak olykor és leülnek,

ám hamar újfent nekifeszülnek.

Nem hagyják lerázni magukat,

messziről hallatják a szavukat.

Hangjukat viszi a szél az éjben,

úsznak borban, sörben, kéjben.

Egyszer célhoz érnek, remélik,

komolyan hiszik, hogy megélik.

Álmuk közel is kerül a valóhoz,

semmi közük nincs a csalóhoz.

Az Élet a csaló. Homályba vezet.

Szakadékba visz, ahol csak lehet.

Szabadjára ereszt sok-sok árnyat,

nem állíthat meg minden Vágyat.

Szerelem

Szerelem. Mi is? Hormonzavar csupán.

Az ember áll, álmodozik, s bámul sután.

Minden szép és jó a szeme előtt látszik,

észre sem veszi, a valóság csupán játszik.

Rózsaszínű köd száll le, mérhetetlen erő,

az egyén úgy érzi, csakis ő lehet a nyerő.

Nem érdekli semmi, csak a szeretet lény,

álmait, s vágyait erőteljesen elönti a fény.

Becsapja önmagát, sötétbe vész minden,

már soha senki nem tudja elvinni innen.

Maga sem hiszi, de az érzékei alszanak,

a cselekedetei az értelem ellen vallanak.

Egyszer csak tisztul a látása, ébred a való,

fájdalmasan, kínjában veszti fejét a csaló.

A szerelem lángja kihal, tüze erejét veszti,

a becsapott embert a fájdalom felébreszti.

Hangzatos szavak

Hangzatos szavak, csekély értékű

sekélyes tettek, önámítás, s szívet

erősen tartó és marcangoló bánat,

a becsapottság igen nagyon fájhat.

Vágyak tüze, lelket melegítő álom,

csodás pillanatok, finom érintések,

sebzett vadként elharapott szavak,

a sértettséget sziklaként védő falak.

Kudarcként megélt tévedések sora,

elpárolgó felszálló rózsaszínű köd,

bizonyosság, hogy az élet kemény,

mégis felébredhet újfent a remény.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31