Saját alkotásaim
Felragyogott a Remény egy napon,
elkezdett hinni valami jóban vakon.
Dobogott a szíve és repesett a lelke,
igazi önmagát azonban mégsem lelte.
Álmodott nagyot és vidáman ébredt,
a sok szépségtől, s bűbájtól elképedt.
Úgy érezte végre neki kedvez az élet,
sajnos az álma csalódással ért véget.
Becsapottan, s megbántottan morgott,
a teste dühében izzadságban csorgott.
Tudta lejárt az idő, a vágyaknak vége,
marad a kín, amíg meg nem hal végre.
Remény. Oly nélkülözhetetlen, s éltető lehet,
mikor egyik csapás a másik után sújt reánk,
az ember a kegyetlenség ellen keveset tehet,
hiszen a sötétség ármánya önmagához leránt.
Egész életünk szakadatlan küzdelmek sora,
megnyugodni, s megpihenni, nincs idő soha.
Mindenkinek megvan a terve, álma, s vágya,
melyek teljesülése után újabb örömre várna.
A sors azonban újra, ismét nehéz akadályt állít,
a felhőtlen boldogságból vajmi keveset szállít.
Az élet küzdőterén gyilkos, szakadatlan a harc,
mi az egyiknek öröm lehet, az a másiknak sarc.
Ez így volt és így is lesz, mert a világ kemény,
egyetlen dolog van mely éltetni tud, a remény.
Azt elveszíteni soha és semmikor nem szabad,
ugyanis nélküle valóban semmink nem marad.
Elmúlt idők, történések sora,
melyek nem felejtődnek soha.
Érzések, kapcsolatok, vágyak,
a szerelmek is múlttá válnak.
A csalódás leple betölti a teret,
a jövő hív, ennél szebb is lehet.
Homályba vész a zavaros múlt,
bármennyire is hosszúra nyúlt.
Eltemetett szavak, bántó tettek,
mind önmagunk árnyaivá lettek.
Félve piruló, tűzben égő vágy,
a sors néha simulékonyan lágy.
Titkolva titkolt érzelmi mámor,
eltűnhet gyorsan, mint a kámfor.
Ám maradhat is, ha a szív szeret,
ha érzi, a másikért valamit tehet.
Susogó szárnyak, őrjítő vágyak,
régi szép álmok sebesen szállnak.
Forró lávaként ömlik a remény,
életed legyen akármilyen kemény.
Fájdalom, gyötrelem, vagy bánat,
az idő oly sokszor magára várat.
Boldog pillanatok, varázsos éjek,
elszabadult, gyönyörteljes kéjek.
Szívből jövő érzés, tiszta szeretet,
megigéz bármilyen festői ecsetet.
Hárfaként játszik a húrokon a sors,
olykor lassú, máskor viszont gyors.
Legyen bármilyen fukar is az élet,
mindig újabb és újabb hatás érhet.
Végül félve, sarokba szorítva talál,
s megadja kegyelemdöfését a halál.
Nyugodt percek, s vidám órák,
a Vágyak a hosszú utakat róják.
Megbotlanak olykor és leülnek,
ám hamar újfent nekifeszülnek.
Nem hagyják lerázni magukat,
messziről hallatják a szavukat.
Hangjukat viszi a szél az éjben,
úsznak borban, sörben, kéjben.
Egyszer célhoz érnek, remélik,
komolyan hiszik, hogy megélik.
Álmuk közel is kerül a valóhoz,
semmi közük nincs a csalóhoz.
Az Élet a csaló. Homályba vezet.
Szakadékba visz, ahol csak lehet.
Szabadjára ereszt sok-sok árnyat,
nem állíthat meg minden Vágyat.
Szerelem. Mi is? Hormonzavar csupán.
Az ember áll, álmodozik, s bámul sután.
Minden szép és jó a szeme előtt látszik,
észre sem veszi, a valóság csupán játszik.
Rózsaszínű köd száll le, mérhetetlen erő,
az egyén úgy érzi, csakis ő lehet a nyerő.
Nem érdekli semmi, csak a szeretet lény,
álmait, s vágyait erőteljesen elönti a fény.
Becsapja önmagát, sötétbe vész minden,
már soha senki nem tudja elvinni innen.
Maga sem hiszi, de az érzékei alszanak,
a cselekedetei az értelem ellen vallanak.
Egyszer csak tisztul a látása, ébred a való,
fájdalmasan, kínjában veszti fejét a csaló.
A szerelem lángja kihal, tüze erejét veszti,
a becsapott embert a fájdalom felébreszti.
Hangzatos szavak, csekély értékű
sekélyes tettek, önámítás, s szívet
erősen tartó és marcangoló bánat,
a becsapottság igen nagyon fájhat.
Vágyak tüze, lelket melegítő álom,
csodás pillanatok, finom érintések,
sebzett vadként elharapott szavak,
a sértettséget sziklaként védő falak.
Kudarcként megélt tévedések sora,
elpárolgó felszálló rózsaszínű köd,
bizonyosság, hogy az élet kemény,
mégis felébredhet újfent a remény.
Szeretet, csalódás, fájdalom,
őszinteség, félelem, szánalom.
Reménykedés, öröm, s bánat,
kudarc, mely igen soká fájhat.
Hűtlenség, bizalom és kétely,
mérgez a harag, mint a métely.
Irigység, rosszindulat, ármány,
őrjöng a düh, akár egy sárkány.
Szerelem, vágyakozás, mámor,
a jókedv, derű, csupán vándor.
Öntelt gőg, konokság, alázat,
a hitványság maga a gyalázat.
Érzelmek sokasága kavarog,
az időben viharként zavarog.
Tengerként hullámzik tova,
míg élünk nem lesz vége soha.
Mindennap, amit csak megélünk,
állandóan, folytonosan remélünk.
Izgulunk és szakadatlan vágyunk,
mindeközben rengeteg az álmunk.
Szeretünk, ölelve védünk, óvunk,
a saját bajainkról ritkán szólunk.
Megtörnek és bánatossá tesznek,
álmaink rögtön semmivé lesznek.
Megcsalnak, s hűtlenek hozzánk,
a régi álmainkat visszahoznánk.
A változásoktól gyakorta félünk,
küzdünk, harcolunk, amíg élünk.
Fájó valóság, gyötrelem és kín,
az ember harcol, amíg csak bír.
Feladni biz semmit nem szabad,
hiszen a jövő csakis előre halad.
A Szomorúság egykor vidám volt,
Napként ragyogott mosolygós arca,
minden perce a barátkozásról szólt,
a harag, veszekedés nem az Ő harca.
Segítő szándékkal fordult bárki felé,
a jó szíve sokakat vonzott magához,
sok szép dolgot képzelt a szemei elé,
ám mindez közelebb vitte a bajához.
Álmodozott, vágyak szárnyán szállt,
egyszer megsérült az érzékeny lelke,
saját csapdájának az áldozatává vált,
hallgatott, de a megoldást nem lelte.
Magába zárta bánatát és szenvedett,
a Szomorúság új remény után kutat,
dacos büszkesége nehezen engedett,
hamarosan megtalálja a helyes utat.
