Saját alkotásaim
A túlterhelt elme nem lát meg dolgokat,
ahogy azt sem, mi is történik körötte,
már fel sem fogja a fájó gondokat.
Nem látja meg a felkelő Nap ragyogását,
nem gyönyörködik a tündöklő égben,
és unott arccal eszi a vacsoráját.
Nem hallja meg a madarak hajnali dalát,
nem veszi észre a fán mosolygó almát,
és nem érzékeli senkinek a szavát.
A túlterhelt elme még önmagát sem érti,
és csupán egy kis nyugalomra vágyik,
hogy azt eléri-e, azt erősen kétli.
Testek tömege, tömegesen tömörülve, s tehetetlenül,
tikkadtan, tébolyultan, túlterhelten és tétován,
titokzatos tévutakra térnek, temetetlenül.
Amíg túlterheltek a napok, nincs idő semmire,
s ha van is, az nagyon kevés, nem elegendő,
és így minden esély elszáll a semmibe.
Minden esély, ami felszabadítaná az életünket,
mi nem őrölné fel a lelkünket, az elménket,
s ami segítene lassítani a végzetünket.
A végzetünket, amelyet biza szebbé tehetnénk,
ha leráznánk magunkról mindenféle rosszat,
s nem félnénk, hanem többet szeretnénk.
Amíg túlterheltek a napok, nincs erőnk másra,
mint engedelmesen végezni a feladatainkat,
ám így a remény nehezen kap szárnyra.
Annyi mindentől megfosztanak minket míg élünk,
lefoglalnak munkával és kötelességekkel,
s tesznek róla, hogy mindig féljünk.
Sunyin, alantas módon elveszik a szabadságunkat,
becsapnak, túlterhelnek, félelemben tartanak,
s kihasználják a laza hanyagságunkat.
Megrémítenek, igyekeznek elhitetni, jót akarnak,
s nekünk csupán engedelmeskednünk kell,
hiszen a dolgok jó irányba haladnak.
Hazugságokkal etetnek, egymás ellen fordítanak,
eltávolítanak a szeretteinktől, az igazságtól,
és mindent, amit lehet, eltorzítanak.
Kegyetlenül elbánnak azokkal, akiknek van esze,
s akik nem akarnak megtörni és elveszni,
azoknak biz gyakran főhet is a feje.
Annyi mindentől eltántorítanak, hiszen engedjük,
gyávaságból lemondunk az álmainkról is,
s így önmagunkat végleg elvesztjük.
Az élet útján sok a teher,
s csak egyre nő a számuk,
akad gond nem egy, ezer,
holott nem vágyunk rájuk.
A nap minden perce nehéz,
s komoly próbatételek sora,
a jó néhanapján talán benéz,
ám nem marad sokáig soha.
Boldognak tűnhetnek órák,
s esetenként meglehet azok,
a történések az útjukat róják,
sajna utánuk jönnek a bajok.
Minden jó elillan biz hamar,
a sötétség fátyla reánk tekint,
a remény sok vizet nem zavar,
küzdhetünk újra, újból, megint.
Hőségtől gyötörten harcolunk,
izzadtságtól áztatott a ruhánk,
új, s újabb álmokat hajszolunk,
a szerencse nem tekint le reánk.
A túlterheltség végezhet velünk,
egyikünk a másik után hullik el,
a világból kevés jó jut nekünk,
nyugalmat lelkünk így nem lel.
