Saját alkotásaim
Milyen jó is lenne egy békés világban élni,
ahol nyugalom és szeretet uralja a teret,
s ahol soha, senkitől nem kell félni.
Ahol a szívet nem a fagy hidege dermeszti,
hanem az öröm tüze melengeti a lelket,
s az életet a megértés és a jó jellemzi.
Ahol a felnőttek és a gyerekek is vidámak,
a boldogság, az igaz ölelés természetes,
a Nap ragyog, nem villámok cikáznak.
Milyen jó is lenne ezt valóságként megélni,
s annak idején, amikor közeleg az este,
csakis a szépről és a jóról mesélni.
Hamar elmúlik minden jó és minden szép,
s a lélek azt kívánja, hogy ne múljon még.
Jó lenne, ha maradna a karácsonyi varázs,
a szeretet, az öröm, a boldogság, a parázs.
A tisztaság parazsa és a nyugalom békéje,
az ölelés ereje jót hoz az emberek népére.
Megerősíti a szívet és bátorságot biztosít,
s a rosszal szemben igencsak megizmosít.
Hamar elmúlik mindig az, amit szeretünk,
ne hagyjuk annyiban, lássuk mit tehetünk.
Vértezzük fel magunkat, védekezzünk jól,
hiszen minden rólunk, s az életünkről szól.
A szívek rejtekében él még a jó, s a szép,
és amíg él, addig nem hallhat ki egy nép.
Amíg létezik a szeretet és fontos az igaz,
az ölelések sokasága az embernek vigasz.
Míg az álmok tudnak igazi reményt adni,
biz nem fog a sors senkit magára hagyni.
A vágyak szárnyalnak, a lelkek repesnek,
s örömöt hoznak felnőttnek, s gyereknek.
A szívek rejtekében felgyúlhat újra a fény,
hiszen az ember egy érző élőlény, ez tény.
Karácsony estéjén főképpen fontos a lélek,
s ilyenkor megbékélésre várnak, kik élnek.
Régi szép idők, mikor még volt béke és nyugalom,
amikor boldog és vidám gyermekévek jártak,
és senkit nem aggasztott a léha unalom.
Az emberek nem utálták, hanem szerették egymást,
együtt jártak kirándulni, bulizni, s szórakozni,
és sokuk tanult a másiktól egy, s mást.
Meg lehetett élni a jövedelemből, maradt is belőle,
mindenki tette a dolgát, s végezte a feladatát,
és nem számított, ki mit gondol felőle.
Az évszakok évszakok voltak, a levegő friss, tiszta,
sok volt a vidámság, s őszinték a barátságok,
és a cél előtt senki nem fordult vissza.
Nem félelem és rettegés uralta a nap minden percét,
s nem szórták folyvást a mérget a levegőből,
teljesítve ezzel a sötét gonoszok tervét.
Régi szép idők, igazak voltak, s nem csupán álmok,
azóta sokat változott a világ, de rossz irányba,
az emberiség hitvány lett, aljas és álnok.
A Szép és a Jó az idők kezdete óta rótták az utat,
igyekeztek mindenfelé segíteni az embereket,
s megmutatni a fájdalomból vezető kiutat.
Olyan sokszor szereztek vidámabb napokat nekik,
s bírták felhőtlen kacajra a kicsiket, nagyokat,
és azok érezték, tudták, hogy értük teszik.
Szebb, s jobb életet biztosított a jelenlétük szerte,
örömmel teltek a szívek, amerre csak jártak,
és ebben mindkettőjük igazi örömét lelte.
Teltek-múltak a hónapok, az évek, s az idő haladt,
kettejük párosa eljutott a legapróbb tanyára is,
és egy-két jó szavuk mindenkinek maradt.
Egy sötét éjszakán azonban szörnyű vihar támadt,
dühöngött a szél, zengett, s villámok cikáztak,
mindenfelől a szenny és a mocsok áradt.
A Szép és a Jó fuldoklott a mocsokban, s kimerült,
megpróbáltak a felszínen maradni oly sokáig,
sajnos azonban ez már soha nem sikerült.
