Saját alkotásaim
Teliholdas éjjel, amikor a Hold fennen ragyog,
s a csillagok között mosolyogva bandukol,
pihenőre térnek a kicsik, s a nagyok.
Mind álmodnak valami szépről, s valami jóról,
a rejtett vágyaik szárnyra kelnek az éjben,
s gyémántot varázsolnak a friss hóból.
Teliholdas éjjel, az ablakokat belepi a jégvirág,
és miközben békésen alussza álmát a világ.
ízelítőt ad az erejéből a tél, meg a jégvilág,
Csendes este, szállingózó hó, s ragyogó Hold,
feltámadóban vannak a hideg, zord szelek,
és elfújják az utcákról a szürke port.
Hamarosan hófehérré válik a város és a vidék,
a közeli tó felszíne napokon belül befagy,
ám addig sok állat jár oda, hogy igyék.
Csendes este, az égen milliónyi csillag ragyog,
az élővilág szokásos téli pihenőjére készül,
és békésebben telnek most a napok.
Hidegre fordult az idő, zord szelek fújnak,
egyre közeledik a hosszan tartó sötétség,
s a szerető szívek egymáshoz bújnak.
Melengetik egymás lelkét, reményt adnak,
kitartásra ösztönzik még önmagukat is,
s cserébe megértést, örömöt kapnak.
Hidegre fordult az idő, s keményebbé vált,
elillantak a forró percek, s vele a vágyak,
mi jó és szép volt, most messzire szállt.
Hideg szelek fújnak, az emberek dideregnek,
kellemesebb, melegebb helyekre igyekeznek.
Ám a lelkek is fáznak legbelül, s szenvednek,
hiszen a rideg idők maradnak, nem engednek.
Kilátástalanságot fúj a közeledő vihar magja,
s nem hallik meg a segítségért kiáltók hangja.
Eme hangokat elnyomja a bent zakatoló szív,
amely rémülten dobogva isteni segítséget hív.
Hideg szelek fújnak, szétzúzva a megszokást,
s rettentő ereje elhozhatja az utolsó felvonást.
A természet színpadáról eltávozhat az ember,
ha a reá váró borzalmakkal küzdeni nem mer.
Tavaszi szellő szédítő, bódító illata járja át a tájat,
mindenfelé a varjak sötét serege legeli a füvet,
s a jó idő magára már nem igen sokat várat.
A tél hamarosan visszavonul, a küzdelmet feladja,
nem hoznak a reggelek fagyokat és jégcsapokat,
s magát az évszakváltásnak gyorsan megadja.
Abbahagyja a didergetést és az emberek kínzását,
s nem fagyasztja le a bőrt a szenvedő arcokról,
megérti a váltakozó természetnek a hívását.
Tavaszi szellő suhan a még alvó növényzet fölött,
s felvidítja nemsokára a megfáradt lelkek sorát,
nem hagyva keserűséget a rideg idők mögött.
Szelek szárnyán közeleg a tavasz,
s a reménytelen remény kavarog,
hideg borzongatja a szívet, lelket,
a múlt, a jelen, s a jövő is zavarog.
Fagyos erők rejtőznek a mélyben,
alaktalan torzók a fényre vágynak,
le akarják dermeszteni a rügyeket,
s a természet elpusztítására várnak.
Szelek szárnyán terjeng a homály,
s mindenhova benéz gyilkos pora,
a Nap igen lassan gyűjti az erejét,
ám végül elűzi a fájó hideget tova.
