Test és lélek

Egy gyönyörű tavaszi reggel,

mosolyogva ébredezett a Nap,

neki sohasem csörög a vekker,

frissítőnek harmatcseppet kap.

 

Vele együtt kelt a test, s a lélek,

vidáman szaladtak a dús réten,

tudták várnak rájuk napok, éjek,

így egyikőjük sem maradt tétlen.

 

Kéz a kézben meneteltek az úton,

mindig szeretve ölelték egymást,

még nem merenghettek a múlton,

volt idejük megtenni egy, s mást.

 

Legyőzhetetlen párost alkottak,

egymás mellett, egymásért éltek,

kudarcot biz soha nem vallottak,

jó formájukban senkitől se féltek.

 

Múltak a napok, s teltek az évek,

kettejük párosa feszültséggel telt,

már nem voltak boldogok, szépek,

igaz nyugalmat egyikük sem lelt.

 

A lélek fiatal maradt, fürge, gyors,

a test megkopott, leépült rendesen,

gazság mit hozott számukra a sors,

télvíz idején búcsút vettek kedvesen.

love, woman, man

Halálos kór

Végtelen űr, a nagy üres tér,

a semmi élettelen halmaza,

s egyszer az anyag életre kél,

növekszik a molekulák garmada.



Szétrobbanva tágulnak tovább,

gyorsulva száll a létrejött idő,

mind messzebbre halad odább,

mint az élet sokféleségét hirdető.



Évmilliók pora lepi be az utat,

melyet maga mögött hagyott,

mindenfelé csak keres és kutat,

majd alkotott egy igen nagyot.



Egy csodásat, egy élettel telit,

dúsat, termőt, egy bőséges teret,

hol az élőlények örömüket lelik,

s ennél szebb talán nem is lehet.



Kialakult azonban a halálos kór,

gyorsan fejlődő,gyilkos daganat,

amerre nő, csak mérgeket szór,

pusztítva a körülötte lévő falakat.



Semmit nem kímélve növekszik,

nyomában nincs más csak halál,

a sötétség hatalomra törekszik,

az élet kiutat ebből nem igen talál.

galaxy, star, infinity

A Rózsa halála

Létrejött egy pazar, s csodás Rózsabokor,

amelyen a szépség és a nyugalom honol.

Végtelen számú társa közelebb, s távol,

élte saját életét a végtelenségben, bárhol.



Egyszer azonban kialakultak rajta a tetvek,

elárasztották mindenféle mocskos szennyek.

Élősködtek rajta, szívták az életadó „vérét”

miközben gyarapították az elnyomók népét.



Fájt ez a Rózsának, nem érezte jól magát,

s megpróbálta ellátni valamennyiük baját.

Nem nagy sikerrel. Tüskéi nőttek, de hiába,

segélykérő hangja nem jutott távoli világba.



A tetvek eközben szaporodtak irdatlan méretben,

holott tudták, hogy ez a világ véges. Lélekben.

Ám nem törődtek vele, legyen az más gondja!

Ne tömjék magukat? Nekik azt senki ne mondja!



A Rózsa megpróbálta lerázni őket a szélben,

nem ment, már csak egyben bízhatott, a télben.

A tetű népség tudatáig nem jutott el semmi,

ők „csak” a rózsán akartak uralkodni. Ennyi.



A hízott tetvek elfoglalták a levelek nagy részét,

ezzel a levélvégekre szorították népük jó részét.

Elpusztult a csodaszép Rózsa! Nem bírta tovább!

A tetvek is belehaltak, innen nem juthattak odább.

rose, flower, nature

Nincs visszaút

Felhők vonulnak az égen,

sötétbe borul majd a világ,

kiáltások hallanak az éjben,

halálát leli az összes virág.



Ármány és gonosz tör előre,

kín és pusztulás a nyomában,

sok jó nem származhat belőle,

elvész minden a homályban.



A képzelgések ideje véget ér,

a kegyetlen való valóra válik,

a hízelgésekből senki sem kér,

a hitványakkal a sors elbánik.



Az öntelt gőg ideje már lejárt,

a tisztességtelen biztos meghal,

a remény esélye végleg bezárt,

róluk jót soha, senki nem hall.



Végleg eltűnik az élet kapuja,

visszautat egy lélek sem talál,

elszáll valamennyiük hamuja,

mindennek véget vet a halál.

sky, clouds, sunlight

A végzet felé

A világ a végzete felé rohan,

ezt fel sem fogják oly sokan.

Feszültség, ármány, s harcok,

igaztalanul kiszabott sarcok.



Agymosott emberek garmada,

a háttérhatalom igazi gyarmata.

Nincs logika és az ész nem kell,

valódi nyugalmat senki nem lel.



Mindenki másra vár és számít,

a mézédes ígéretek sora elámít.

Lustán ráhagyott pillanatok sora,

nem lesznek eredményesek soha.



Figyelő szemek kísérik az utat,

mely a megsemmisülésre mutat.

A dölyfös kapzsiság uralma nagy,

ez csöppnyi kétséget sem hagy.



Az ember nappala sötétbe borul,

mindenfelől a halál szele tolul.

Kialszik a fény, véget ér az élet,

egyetlen lélek sem éli túl a véget.

earth, world, globe

Sárkányvár

Az idők kezdetének hajnalán,

mikor a tűz sárkányai is éltek,

távoli csillagködök halmazán,

a népek békében megfértek.

 

Megvolt mindnek a maga tere,

gyarapodtak tehetségük szerint,

kincstáruk, raktáruk bőven tele,

a szerencse hitték, reájuk tekint.

 

Ámde a sötét gonosz életre kelt,

ármány, cselszövés kísérte útján,

a pusztításban igazi örömöt lelt,

nem foghattak láthatatlan múltján.

 

Háborúkat idézett elő, s gyilkolt,

felforgatta a rendet, a nyugalmat,

magáról mindent tagadott, s titkolt,

megdöntötte az összes uralmat.

 

Mindössze egy sárkányvár maradt,

mely hűen védte a galaktikus békét,

miközben a világ darabjaira szakadt,

az utolsó sárkány óvta hazája népét.

 

Tüzet okádva a szabadságért küzdött,

nem rémítette meg a háttér homálya,

a sötétség serege végül vérben fürdött,

s a béke visszatért az országa honába.

dragon, castle, fantasy

Fájdalom

Az érzelmek útján vihar tombol,

nincs olyan, mit le nem rombol.

Szenved a lélek, s tűzben égve,

gyakran felpillantunk a sötét égre.



Magunkat kérdezzük, hogy lehet,

az ember a halál ellen nem tehet?

Tehetetlenül nézzük végig a véget,

miközben a fájdalom nagyon éget.



Ereinkben lüktet a vér, sajog a szív,

belül halljuk amint a szerettünk hív.

Hív és mégsem segíthetünk rajta,

mivel a halál nem az a kegyes fajta.



Küzdhetünk mi akármilyen bátran,

sőt, akár állhatunk körülötte százan,

minden hiábavaló. Átjár a szánalom,

ami marad nekünk, a kínzó fájdalom.

mortality, skull and crossbones, vanitas

A Remény halála

Egykor megszületett a Remény,

nem tudva, hogy az élet milyen

rideg, s kemény.



Megtanult járni, két lábra állni.

Igyekezett, figyelt, s nem akart

sokáig várni.



Mosolygott, vidáman játszott,

könnyed pajkossággal tanult,

pedig még alig látszott.



Később kitartóan küzdött tovább,

megismerte az embereket, örült,

s vidáman indult odább.



Felnőve visszatért. Biztatta őket,

a terhekbe belefáradt férfiakat

és kimerült nőket.



Ő volt a segítő, a harcos Remény.

Nem volt dölyfös, gőgös, kapzsi,

sőt igencsak szerény.



Fáradozásai hiába valóak voltak.

Az emberek között töltött évei

a csalódásról szóltak.



Becsapták, sokszor semmibe vették.

Mindezt hitványul, önzően, aljasul

s gonoszan tették.



Összetört a szíve, megsérült a lelke,

fájt, hogy a semmiért küzdött

és bújában a halálát lelte.

petals, black white, dark

Sötét ármány

Sötét ármány uralja a Földet,

bepiszkítva az összes zöldet.

Gonosz szándéka egyre árad,

sunyi aljassága sosem fárad.



Eltipor mindent, mi szép és jó,

számára a cukor is csupán só.

Elferdíti a legszebb meséket,

az undorról sző újfent regéket.



Dicsőíti a mocskot, a szennyet,

letagadja a kék égről a mennyet.

Uralma terjed, mossa az agyakat,

támogatja a betolakodó vadakat.



Ritkítani kívánja az életet magát,

közben elveszi mindennek a javát.

A józan ész a világ végére szorul,

a remény fénye örök sötétbe borul.

forest, fog, trees
Kiss Gyula versei
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.