Saját alkotásaim
Tompító hőség kínozza az ember testét, lelkét,
próbára teszi a türelmét és a kitartását,
keresztülhúzva számtalan tervét.
Elveszi az erőt is, amely fokozatosan kimerül,
leizzaszt, s gondolkodás képtelenné tesz,
amíg végül a szenvedő kiterül.
Tompító hőség, mely égető és igen kegyetlen,
nincs lelke, nem lehet soha számonkérni,
ám nem ez a gond az egyetlen.
Izzasztó forróság gyötri az élővilágot,
s lehervasztja az összes csodás virágot.
Sárgulnak a mezők, pusztulnak a rétek,
s alig lelhetőek fel manapság a méhek.
Minden élőlény megsínyli eme hőséget,
és elfelejtheti a világ az idén a bőséget.
Újra, s újból lesújt ez a rettenetes meleg,
ezt már nem bírja az éhes szúnyog sereg.
Az emberek is megszenvednek nagyon,
remélik e helyzet megszűnik egy napon.
A szélben mindenfelé sóhajok szállnak,
a lelkek, egy hűvös enyhülésre vágynak.
Napsütötte arcok, s ragyogó, csillogó szemek,
izzadt homlokok, testre tapadó vizes ruhák,
a világ csak békeidőben lehet kerek.
Fáradt, kimerült emberek és tikkasztó levegő,
álmatlanul gyötrő éjszakák, kimerült testek,
s szerterugdosott, összegyűrt lepedő.
Fogyó erőnlét, s csak szavakban létező tettek,
türelmetlenség, izgágaság és szenvedések,
a pihentető álmok a semmivé lettek.
Napsütötte arcok és sok kényszeredett mosoly,
lassan már senki nem kíván senkit, semmit,
a helyzet a hőség idején igen komoly.
Kifáradva, a hőségtől leizzadva küzdenek sokan,
oly bágyadtan peregnek a percek, s az órák,
ám az élet folyama gyorsan rohan.
Nincs már erő az emberekben, s nincsen kitartás,
tikkadtan pihegve próbálnak árnyékba jutni,
ahol csend van, s nincs zsibongás.
Azonban ott sem leli igazán a helyét soha, senki,
hiszen csupán átmeneti az enyhülés érzete,
s hamar innen is tovább kell menni.
Ilyetén bizony nem könnyű átvészelni a napokat,
a fülledt forróság elveszi az életkedvet is,
kimerítve a kicsiket és a nagyokat.
Kifáradva elhalványulnak az álmok és a vágyak,
a lélek is szenved és sietségért könyörög,
miközben a remények tova szállnak.
Izzadt arcok, csuromvizes ruhák, tapadó testek,
bágyadt és szenvedő emberek mindenfelé,
sajnos ez a pokoli hőség csak a kezdet.
Tikkadtan ténfergő járókelők, s heves indulatok,
a munkahelyeken maszkokban fuldoklók,
eme forróság csak növeli az indulatot.
Korlátok és hazugságok között szenvedő lelkek,
meggyötört tudatok, s kizsigerelt elmék,
kiutat ebből nem könnyen lelnek.
Izzadt arcok, s szempillákról lecsöpögő sópatak,
elakadó szavak a torkok kiszáradása okán,
a továbbiaktól a hűs szellők óvjanak!
Izzik a pokol, perzsel a hőség,
s nem igen lesz az idén bőség.
Szenvednek is az élők nagyon,
s mit elveszíthetnek az vagyon.
Kiszárad a fű, elsorvad a mező,
s leéghet a legmagasabb fenyő.
A növények is a végüket járják,
s mind a végső napjukat várják.
A forróság nem kímél meg soha,
a reményt is száműzi majd tova.
Az élet folyama hamar kiszárad,
és a fájdalom kihozza a hibákat.
Szenvesztő izzadás, s fájó kínok,
elhanyagolt és gondozatlan sírok.
Bizonytalan élet, szomorú napok,
fájdalmas sebek, kicsik, s nagyok.
Erőszakkal bezárt és hazug világ,
elhallgatott igazság, s néma viták.
Nyomorba taszított emberek sora,
a rossz elűzendő mindörökre tova.
Beárnyékolt álmok, leölt vágyak,
igaztalan, s teljesen hamis vádak.
Az emberiség kiirtása nem mese,
nem maradhat senkinek kedvese.
Izzik a pokol, s nem kegyelmez,
minden élőt biza megfegyelmez.
Újabban megfakulnak az álmok,
mivel az élet rögös és biza álnok.
Forróság szele suhan a világon szerte,
elbágyaszt és gyakorta beleáll a fejbe.
Lüktetően jelzi, hogy változik valami,
s a Nap sugárzása bizony nem tavaszi.
Kimerít, megéget, s elveszi az energiát,
leizzaszt és nem kímél senki emberfiát.
Nyomában pihegés, nehéz levegővétel,
megdolgozza a torkokat a levegőjével.
Forróság szele járja be amit csak lehet,
s ez ellen az élővilág semmit nem tehet.
Felperzseli a vidéket és a városok porát,
elfújja a nyugodt, pihentető álom korát.
Lesújt a Forróság újra és újra,
kitikkaszt, kiszáraszt mit tud,
nem érdekli az élővilág búja,
mindenképpen a céljához jut,
Az emberi gonosz segíti ebben,
elég régóta kísérleteznek rajta,
titkáról a fátyol fel nem lebben,
ő pedig nem az a feladom fajta.
Egy bolygót is tönkre tud tenni,
felperzselheti az élet maradékát,
nemigen kíván kegyesnek lenni,
viselje a világ gyilkos hozadékát.
Lehervasztja a mosolyt az arcról,
izzadtság áztatja át a fáradt testet,
nem mondhat le a pusztító sarcról,
hisz ő maga hitvány, aljas, feslett.
Megfékezni lassacskán lehetetlen,
s tébolyodott őrjöngése kegyetlen,
szenvedés okozásában verhetetlen,
hiszen még a halálban is veretlen.
Izzik a forró, fülledt levegő,
kiszáradt sok rét, sok legelő.
Valamennyi élőlény szenved,
nincs biz semmihez kedved.
Árnyékban is nagy a hőség,
növényekből nem lesz bőség.
Kivéve a gyomok! Ők bírják.
Az emberek oly hiába irtják.
Izzadt, tapadt testek mindenütt,
sokaknak ez álmuk, s mindenük.
A strandon bezzeg ki lehet bírni,
hiszen ott nem kell füvet nyírni.
Meg kapálni sem a tűző napon,
na az aztán borzasztó, nagyon.
Minden kinti munka veszélyes,
a sugárzás erős, igen szeszélyes.
Néha jön egy kis enyhe szellő,
nem sok, csak ami éppen kellő.
Elhiteti, hogy minden rendben,
főt ráknál nem nézel ki szebben.
A hőség pokla kíméletlen hozzád,
kiüt mielőtt magad rendbe hoznád.
Megégsz, szenvedsz s késő bánat,
a nyár emléke, még sokáig fájhat.
