Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,
s benne elkophat a legparányibb sejt,
nyoma maradhat különféle szinteken,
ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.
Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,
ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,
rombolásával mindig sikeresen halad,
sokan nem érik meg a következő estet.
Mi az után marad, szívszorító fájdalom,
hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,
sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,
s az igazi lelki béke magára sokat várat.
Lassan belepi a feledés homálya a múltat,
az érzelmek vihara mégis tovább tombol,
a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,
nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.
A síroknál állva újraéled az emlékek sora,
jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,
szeretteinktől végleg nem válunk el soha,
újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.
Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,
az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,
falevelek hullanak alá, a remény életre kél,
egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.
