érzések Archívum - 29 / 33 oldal

Elmúlt idők

Elmúlt idők, történések sora,

melyek nem felejtődnek soha.

Érzések, kapcsolatok, vágyak,

a szerelmek is múlttá válnak.

A csalódás leple betölti a teret,

a jövő hív, ennél szebb is lehet.

Homályba vész a zavaros múlt,

bármennyire is hosszúra nyúlt.

Eltemetett szavak, bántó tettek,

mind önmagunk árnyaivá lettek.

Félve piruló, tűzben égő vágy,

a sors néha simulékonyan lágy.

Titkolva titkolt érzelmi mámor,

eltűnhet gyorsan, mint a kámfor.

Ám maradhat is, ha a szív szeret,

ha érzi, a másikért valamit tehet.

Érzelmi mámor

Lobbanó tűz, izzó parázs,

mámorító selymes varázs.

Simító kezek és lágy szellő,

bódulat, mely éppen kellő.

Csillogó szemek, piros arc,

állandóan folyó örök harc.

A lélek húrjain játszó szív,

csábos erővel magához hív.

Érzelmi mámor hevít belül,

ezt semmi nem írhatja felül.

Csodás percek, s kéjes éjek,

többen álomvilágban élnek.

Az idő kíméletlen

Az idő kíméletlen, kifoghat mindenen,

s benne elkophat a legparányibb sejt,

nyoma maradhat különféle szinteken,

ám bárhová is menekülj, csapdába ejt.

Felőrli az idegeket, tompítja az agyat,

ráncokkal, hegekkel borítja be a testet,

rombolásával mindig sikeresen halad,

sokan nem érik meg a következő estet.

Mi az után marad, szívszorító fájdalom,

hiányérzet, lélekölő szomorúság, bánat,

sokszor sajnálat, belenyugvás, szánalom,

s az igazi lelki béke magára sokat várat.

Lassan belepi a feledés homálya a múltat,

az érzelmek vihara mégis tovább tombol,

a szívben rejlő sebek zöme lángra gyúlhat,

nincs gát, melyet a szeretet le nem rombol.

A síroknál állva újraéled az emlékek sora,

jobban dobban a szív, a képzelet szárnyal,

szeretteinktől végleg nem válunk el soha,

újfent küzdünk a reánk telepedő árnnyal.

Virágok mindenütt, lágyan simogat a szél,

az őszi Nap gyengéden siklik a sírok között,

falevelek hullanak alá, a remény életre kél,

egyszer talán győzhetünk majd az idő fölött.

Fájó csalódás

Életünk fájó csalódások sora,

nem bízhatunk meg senkiben,

a fájdalom nem múlik el soha,

létünk elhamvad a semmiben.

Tehetünk bármit, nem számít,

az igazság gaz módon lapul,

a háttér fénye csupán elámít,

tetteinket sosem véve alapul.

Küzdhetünk becsülettel, bátran,

elismerve nem leszünk mégsem,

mindezt beláthatják ugyan páran,

tesznek valamit ellene? Kétlem.

Meggyalázva fekszik a lelkünk,

a jó szándék olykor balul sül el,

így nem sikerülhet békét lelnünk,

énünk nyugodalmat sohasem lel.

Gondolatok sokasága

Gondolatok sokasága lebeg a térben,

tán kimondásra is kerülnek részben.

Legnagyobb részük a sötétben lapul,

őket az iszonyú félelem ejtette rabul.

A kudarctól való, oly rettegő félelem,

mely ellen soha nincs igazán védelem.

Biztosan a bizonytalanság, mi biztos,

a lelkekben parázsló érzelem titkos.

A szavak hazudhatnak, a száj járhat,

a testbeszéd azonban mindent áthat.

Megmutatja a valós érzést, a vágyat,

melyre csak az ölelésre váró vágyhat.

A tettek mégis sokszor csak lapulnak,

hibáikból igencsak nehezen tanulnak.

Gátlás, félénkség ereje uralja a teret,

a szív érzi, ennél sokkal jobb is lehet.

A végső pillanat

Susogó szárnyak, őrjítő vágyak,

régi szép álmok sebesen szállnak.

Forró lávaként ömlik a remény,

életed legyen akármilyen kemény.

Fájdalom, gyötrelem, vagy bánat,

az idő oly sokszor magára várat.

Boldog pillanatok, varázsos éjek,

elszabadult, gyönyörteljes kéjek.

Szívből jövő érzés, tiszta szeretet,

megigéz bármilyen festői ecsetet.

Hárfaként játszik a húrokon a sors,

olykor lassú, máskor viszont gyors.

Legyen bármilyen fukar is az élet,

mindig újabb és újabb hatás érhet.

Végül félve, sarokba szorítva talál,

s megadja kegyelemdöfését a halál.

Szerelem

Szerelem. Mi is? Hormonzavar csupán.

Az ember áll, álmodozik, s bámul sután.

Minden szép és jó a szeme előtt látszik,

észre sem veszi, a valóság csupán játszik.

Rózsaszínű köd száll le, mérhetetlen erő,

az egyén úgy érzi, csakis ő lehet a nyerő.

Nem érdekli semmi, csak a szeretet lény,

álmait, s vágyait erőteljesen elönti a fény.

Becsapja önmagát, sötétbe vész minden,

már soha senki nem tudja elvinni innen.

Maga sem hiszi, de az érzékei alszanak,

a cselekedetei az értelem ellen vallanak.

Egyszer csak tisztul a látása, ébred a való,

fájdalmasan, kínjában veszti fejét a csaló.

A szerelem lángja kihal, tüze erejét veszti,

a becsapott embert a fájdalom felébreszti.

Hangzatos szavak

Hangzatos szavak, csekély értékű

sekélyes tettek, önámítás, s szívet

erősen tartó és marcangoló bánat,

a becsapottság igen nagyon fájhat.

Vágyak tüze, lelket melegítő álom,

csodás pillanatok, finom érintések,

sebzett vadként elharapott szavak,

a sértettséget sziklaként védő falak.

Kudarcként megélt tévedések sora,

elpárolgó felszálló rózsaszínű köd,

bizonyosság, hogy az élet kemény,

mégis felébredhet újfent a remény.

Érzelmi tenger

Szeretet, csalódás, fájdalom,

őszinteség, félelem, szánalom.

Reménykedés, öröm, s bánat,

kudarc, mely igen soká fájhat.

Hűtlenség, bizalom és kétely,

mérgez a harag, mint a métely.

Irigység, rosszindulat, ármány,

őrjöng a düh, akár egy sárkány.

Szerelem, vágyakozás, mámor,

a jókedv, derű, csupán vándor.

Öntelt gőg, konokság, alázat,

a hitványság maga a gyalázat.

Érzelmek sokasága kavarog,

az időben viharként zavarog.

Tengerként hullámzik tova,

míg élünk nem lesz vége soha.

Az élet útja

Az élet útja rögös, fájdalmas,

a legtöbbször igen szánalmas.

Eleinte kacagás, vidám órák,

mindenfelé varázslatos rózsák.

Később gyarapszik az értelem,

a tudás vágya maga a végtelen.

Idővel feltárja az összes kaput,

semmivé foszlatva a léha tabut.

Ám nem áll meg, többet akar,

a valóság gyakran igen fanyar.

Egészség, erő, bizalom és hit,

mindenki a remény felé nyit.

Azonban telnek a hosszú évek,

elhalványulnak az esti fények.

Velük együtt hal a fájó végtelen,

az átalakulás sokszor vértelen.

Mi marad, elkopás, kín és bánat,

a sors végül az elmúlásnak átad.

Feltárul az örök nyugalom hona,

honnan nem lesz visszatérés soha.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30