érzelmek Archívum - 25 / 27 oldal

Pletyka

A Pletyka zűrzavarban született,

a józan ész semmit sem tehetett.

Nőtt és terjedt mint egy járvány,

magasan szállt szellők szárnyán.

Hazugságokat szórt mindenfelé,

de sohasem állt ki az igazság elé.

Félt, hogy lebuktatja saját magát,

mások által hangoztatta a szavát.

Sunyin lapult a bokrok tövében,

rejtve maradt az esetek zömében.

Haragot és gyűlöletet gerjesztett,

hamis, valótlan vádakat terjesztett.

Hatalma idővel gyengülni látszott,

bármily hamis húrokon is játszott.

Vesztét érezve bujkálásba kezdett,

ez a vég volt, nem pedig a kezdet.

Tudta megbocsátást nem remélhet,

bármily ármánykodva is beszélhet.

Végleg elbukott, s lehullott a feje,

az igazság bizony sosem volt vele.

Szembenézni önmagunkkal

Milyen könnyű mást bírálni

és hazug szavakkal traktálni,

becsmérelni az összes tettét,

kigúnyolni ruházatát, s testét.

Tökéletlenségére rávilágítani,

gondolkodását is átvilágítani,

mindig oly könnyedén okolni,

a reménytelenek közzé sorolni.

Ugyanakkor magunkba nézni,

az eddigi lépéseinket felidézni,

önnön hibáinkat belátni nehéz,

pedig ez a világ minket is lenéz.

Tiszta szív

Feszült napok, rosszindulat árja,

az emberi gonosznak nincs párja.

Figyelő szemek és bántó szavak,

elszállnak a semmibe a lelki javak.

Vihar támad feltételezés nyomán,

harag, s gyűlölet szítódik az okán.

Életre kél az eddig lapuló kétely,

pusztítja a bizalmat, mint a métely.

Keringő pletykák, mézes mérgek,

soha véget nem érő álmatlan éjek.

Ám ha a szív tiszta, felülre kerül,

s elhozza a békés nyugalmat belül.

Szavak

Éles, bíráló, okoskodó, bántó,

érző, s mélyen lélekbe szántó.

Együtt érző, komoly, szomorú,

a valóságtól igencsak komorú.

Szerető, simogató, kedveskedő,

lenéző, becézgető, hetvenkedő.

Hazug, becsmérlő és sértegető,

elrettentő, alázatos, s kéregető.

Kedves, szerelmes, vágyakozó,

búbánatos, kíváncsi, szánakozó.

Gyengéd, haragos, húsba maró,

érzelmes, s gúnyosan felkavaró.

Szeretetteljes, őszinte, megértő,

alkalomadtán igencsak fülsértő.

Biz leomolhatnak előtte a falak,

nem többek ők, csupán szavak.

Nyári alkony

Közeleg az este. A Nap pihenni készül,

aranyló sugaraiban minden megszépül.

A természet káprázatos színekbe öltözik,

az élőlények lelkébe nyugalom költözik.

Susognak a fák, az esti nyári szélben,

sokan sétálnak a parkban kéz a kézben.

A madarak még rovarokat gyűjtenek,

életük társához sosem lesznek hűtlenek.

Fiatal pár ölelkezve üldögél a padon,

remélik, életük útja összeér egy napon.

Csillog a szemük, miközben beszélnek,

az élettől minden jót és szépet remélnek.

Felállnak. Árnyékuk kísérőként tart velük,

séta közben olykor összekoccan a fejük.

Az alkony fénye betölti már az egész teret,

érzik, ez a pillanat szebb tán nem is lehet.

Rózsaszín köd

Rózsaszín köd, átláthatatlan fátyol,

reád telepedhet bármikor és bárhol.

Vakká tesz a valósággal szemben,

hatására elalélsz, szépen, csendben.

Könnyűnek, boldognak érzed magad,

s eközben gyakran elakad a szavad.

Már ébren is álmodsz, az űrben jársz,

mindennél csodásabb pillanatra vársz.

Nem jutnak el a füledig mások szavai,

hidegen hagynak a gazdagok javai.

Epekedsz, nem alszol, s nem eszel,

egyetlen pillantástól zavarodott leszel.

Lassan felszáll a köd, tisztul a világ,

láthatóvá válik az összes rejtett virág.

Tisztábban csobognak a hideg patakok,

eljutnak hozzád a hallgatag panaszok.

Látod a reggeli Nap ragyogó fényét,

újra felfedezed önmagad igazi lényét.

Feltárul előtted a lehetőségek kapuja,

s szétoszlik a kétkedés maró hamuja.

Mindig minden állandóan változik,
ahogy a jövő fodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrásában,
s a történések véges folyamatában,
a fontos döntések sora legtöbbször,
csupán egy szemvillanáson múlhat.

Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
Legbelül tudjuk, hogy bizony így van,
mégis értelmetlenül tovább vitázunk.

Vágyak, s álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan az új friss fű sarjad a mezőn,
olyan sokszor megbántanak minket,
olyankor csak nézünk üresen, merőn.

Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan, kicsi, megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.

Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vöröses árnyalatú éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.

Tisztul a kép, belátjuk semmi sem örök,
majd a fájdalom, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, ez egy változó világ,
bizakodunk, a rossz nem tér vissza soha.

A remény lángja

Problémák sora, gondok, s bajok,

néha kicsik, máskor meg nagyok.

Szakadatlanul küzd a sok ember,

igazi nyugalmat azonban nem lel.

Újabb terhek és újabb csapások,

mind megannyi negatív hatások.

Kifárad a test, elborulhat az elme,

ennyi volt, többre már nem telne.

Sötét fátyolként omlik alá a bánat,

a szenvedés árja magára nem várat.

A csalódás ereje viharként tombol,

útjában lesújtva mindent lerombol.

Nevetve közeleg a kegyetlen vég,

a lélek könyörög, ne ölj meg még!

Gúnyosan kacag a kíméletlen halál,

elpusztítva mindazt amit csak talál.

A koromsötétben apró fény villan,

pici gyémántként néha megcsillan.

Növekszik ereje, s tüzesen lángol,

a gonosz tetemén a remény táncol.

Az érzelmek világa

Szenvedünk, s küzdünk, harcolunk és félünk,
nincs más választásunk, ilyen világban élünk.
Szeretünk, bánkódunk, s tétovázóak vagyunk,
az élettől, sorsunktól vajon még mit kapunk?

Mindenkinek megvan a saját problémája, baja,
egyiknek kemény az élet, a másiknak meg laza.
Álmok, vágyak kísértenek minket utunk során,
sokszor későn ébredünk, máskor meg túl korán.

Magány, meg nem értés, megcsalás és bánat,
a fájdalom mely ér, nagyon, de nagyon fájhat.
Csalatkozunk, becsapottak vagyunk, de hiába,
bármily erősen kiáltsuk bánatunkat a világba.

Nem segít rajtunk senki, mi tudunk magunkon,
erős akarattal léphetünk túl a legtöbb bajunkon.
Történjen bármi, létünk legyen bármily kemény,
egy dolog ne hagyjon el soha, éspedig a remény.

A nyugalom percei

Egy férfi sétál a varázslatos parkban,

kezében boríték, szemében könnyek,

ezen a mai megrendítő napon jött ide,

mivel úgy érzi itt sokkalta könnyebb.

Huncut fekete rigó rovarokat keres,

ugrálva nézi, ahogy a járdáról lelép,

ő csak szomorkásan mosolyog rajta,

fájón lehajol és egy virágszálat letép.

Néhány pillanatra eltűnnek a gondjai,

s csodálattal nézi a színpompás fákat,

körbetekint, mélyen szívja a levegőt,

miközben emészti a fájdalmas bánat.

Egykoron fénnyel volt telve a szíve,

remények sarjadtak lelkének mélyén,

megborzongva gondol a szép időkre,

holott már ott táncol a végzete szélén.

Langyos szellő cirógatja végig arcát,

mára a fáradt Nap is pihenőre készül,

rőt sugarai a zöld gyepen megtörnek,

hirtelen megroggyan és a feje szédül.

Leül a közeli padra, benyilall a dereka,

tapogatja, sóhajtozik, s eltorzul az arca,

körbenéz, látja a parkban nem jár senki,

az életben talán ez lesz az utolsó harca.

Kinyitja a borítékot, olvassa a leleteket,

elsápad, mintha kést szúrtak volna belé,

könnyeivel küszködik, az állát vakarja,

látja, amint egy macska közeledik felé.

Elmosolyodik, megsimítja puha szőrét,

a cica dorombolni kezd, s játszik vele,

a nyugalom percei elterelik a figyelmét,

a lelke csupa szép emlékekkel van tele.

A leletek alapján néhány napja maradt,

mégis küzdeni fog a gyilkos kór ellen,

ha netán mégsem sikerülne legyőznie,

legalább a hátralévő idő békében teljen.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30

Címke: érzelmek

Pletyka

Szembenézni önmagunkkal

Tiszta szív

Szavak

Nyári alkony

Rózsaszín köd

Változó világ

A remény lángja

Az érzelmek világa

A nyugalom percei