Egy férfi sétál a varázslatos parkban,
kezében boríték, szemében könnyek,
ezen a mai megrendítő napon jött ide,
mivel úgy érzi itt sokkalta könnyebb.
Huncut fekete rigó rovarokat keres,
ugrálva nézi, ahogy a járdáról lelép,
ő csak szomorkásan mosolyog rajta,
fájón lehajol és egy virágszálat letép.
Néhány pillanatra eltűnnek a gondjai,
s csodálattal nézi a színpompás fákat,
körbetekint, mélyen szívja a levegőt,
miközben emészti a fájdalmas bánat.
Egykoron fénnyel volt telve a szíve,
remények sarjadtak lelkének mélyén,
megborzongva gondol a szép időkre,
holott már ott táncol a végzete szélén.
Langyos szellő cirógatja végig arcát,
mára a fáradt Nap is pihenőre készül,
rőt sugarai a zöld gyepen megtörnek,
hirtelen megroggyan és a feje szédül.
Leül a közeli padra, benyilall a dereka,
tapogatja, sóhajtozik, s eltorzul az arca,
körbenéz, látja a parkban nem jár senki,
az életben talán ez lesz az utolsó harca.
Kinyitja a borítékot, olvassa a leleteket,
elsápad, mintha kést szúrtak volna belé,
könnyeivel küszködik, az állát vakarja,
látja, amint egy macska közeledik felé.
Elmosolyodik, megsimítja puha szőrét,
a cica dorombolni kezd, s játszik vele,
a nyugalom percei elterelik a figyelmét,
a lelke csupa szép emlékekkel van tele.
A leletek alapján néhány napja maradt,
mégis küzdeni fog a gyilkos kór ellen,
ha netán mégsem sikerülne legyőznie,
legalább a hátralévő idő békében teljen.
