Saját alkotásaim
Úttalan utakon suhan az ármány,
s homálya nyomán nő a félelem,
gonosz fondorlatokkal manipulál,
megtévesztő eszköztára végtelen.
Ahol felbukkan, pusztulás kíséri,
megnyomorítja a testet és a lelket,
lealacsonyít, s szolgaságba taszít,
tőle nyugalmat senki nem lelhet.
Úttalan utakon terjeszti a mérget,
s célja a mindenek fölötti uralom,
amíg akadálytalanul teheti dolgát,
addig csak álom lesz a nyugalom.
Homály terjeszkedik a térben,
sunyin bejárja a világ minden
pontját.
Betekint az összes ablakon, ajtón,
összezavar, felkavar, rád hárítja
a gondját.
Hazug szemfényvesztéssel hitet,
becsap mindennel, mivel lehet,
elámít.
Tagadja a valóságot, félrevezet,
agymosottá tesz, megtéveszt,
elcsábít.
Leépíti a valós tudást, a tényeket,
félrevezet, tagadja önmaga létét,
„varázsol”.
Mivel nem is létezik bármit tehet,
mindenhol beavatkozik, elnémít,
harácsol.
Ki ellene lázad az ellensége lesz,
nem kívánatos elemként elhal,
elpusztul.
A Homály világuralomra vágyik,
bekebelezve az értelmet, a jót,
felbuzdul.
Nem ismer gátat, nem ismer határt,
lerombolja a tervébe nem illőket,
gyilkol,
Saját szervezetét belülről táplálja,
nem osztozkodik és nem enged,
titkol.
Önbizalma határtalan, tébolyult,
biz eltakarná az égről a Napot,
vakít.
Hiszi az övé valamennyi élőlény,
kit szolgaságban tart, s mélybe
taszít.
Nehéz ellene küzdeni, de muszáj,
különben vége az igazi létnek
végleg.
Amennyiben a Fény feladja magát,
az összes álmának beesteledik,
tényleg.
Alaposan beidomítva. Ez a nagyurak álma,
nem lehet olyan, hogy engedetlenség,
az engedetleneket büntetés várja.
A világon szerteszét kutyák tömegei élnek,
kicsik és nagyok, fajtiszták, s korcsok,
vígan játszanak, soha nem félnek.
Osztoznak azon, ami a rendelkezésükre áll,
tudják, hogy hol a helyük a rangsorban,
ám mindőjükre fegyelmezés vár.
Pénzes gazdáiknak a lazaságuk nem tetszik,
nem tűrhetik a virgonc kutyáik játékát,
nekik az engedelmesség fekszik.
Kuvaszok, tacskók, vizslák, agarak, s pulik,
számtalan alfaj, sokféle méret, testalak,
vannak vérszomjasak és sunyik.
Mindez lényegtelen, eljött az idomítás ideje,
nem lesz kímélet, s nem lesz bocsánat,
lesújt a gonosz szándék deleje.
Az urak az idomároknak sok pénzt fizetnek,
elvárják, hogy kutyáikat megneveljék,
különben kegyeikből kiesnek.
Szájkosarat mindre, az engedetlen állatokra,
hordják azt mostantól nappal és éjjel,
ez lehet megoldás az állapotra.
Azután be lesznek oltva megmaradás ellen,
nekik se hús, se más ételféleség, se víz,
ezután egyáltalán ne is kelljen.
Meghagyják majd az engedelmes kutyákat,
kik nem mernek vakkantani sem eztán,
kiválasszák közülük a butákat.
A szükségtelenekre a gyepmester telepe vár,
ott hunyják le mindörökre a szemüket,
s emlékük az utókorra sem száll.
Nem szállhat, mert nem is lesz kire szállnia,
amelyik kutya még élve marad, kushad,
s csak a füttyentésre kell várnia.
Alaposan beidomítva, örök rettegésben élve,
a félelem szárnyal társaik sírjai fölött,
s a kutyák világának ezzel vége.
Bármi áron kivitelezendő a terv,
nem számít pénz, hatalom,
csupán a gaz elv.
Az elv, melynek lényege halálos,
mely nem kímél senkit, soha,
az őrülettel határos.
Cél a létszám csökkentése végleg,
a kiselejtezés az idők végéig,
ám nem csupán névleg.
E célért semmi nem lehet drága,
nem számít a Földön senki,
legyen fehér, vagy sárga.
Bármi áron teljesíteni, ez a lényeg,
halál előtt átélni az álmokat,
vágyja ezt az elit réteg.
Istenként uralni mindent e világon,
fürödni a kéjben, az örömben,
túllépni a földi vitákon.
Be kell vetni hazugságokat, vírust,
elnyomni a szabadság szavát,
s táncolni az őrült rítust.
Szájkosarat a népre, ne járjon a szája,
levegőt se kapjon, ha lehet,
s mind a halált várja.
Cenzúrázni, megtiltani, fenyegetni
és rettegésben tartani végleg,
alattomosan cselekedni.
Bármi áron elérni a kívánt hatalmat,
az áhított felsőbbrendűséget,
s megkapni a jutalmat.
A jutalmat, mely mindenekfölött áll,
mely elérhetetlen a köznépnek,
csak a félisteneknek jár.
Jó ideje, hogy áll már a bál,
s mindenki egy ritmusra jár.
A Globál Bend adja a zenét,
nem véletlenül kapta nevét.
Mindig is a háttérből játszik,
arcuk fényben sosem látszik.
Kötelező tananyag kottájuk,
senki nem szólhat hozzájuk.
Aki az ütemükre nem járja,
az nagy eséllyel megbánja.
Mindegy mily sértő e zene,
a hallás nem a tánc feltétele.
A táncosokat maszk takarja,
bár legtöbbjüket ez zavarja.
Hazug álarc biz valamennyi,
szeretnének már hazamenni.
Ám nincsen vége a zenének,
tovább kínlódnak szegények.
A maszkjuk nem segít nekik,
legyenek ők bármily zsenik.
A zenészek a világot akarják,
s érte táncosaikat kifacsarják.
Azok sajnos már alig állnak,
mégis az új kottákra várnak.
Amíg álarcukat le nem vetik,
addig a háttér akaratát teszik.
A bálnak akkor jön el a vége,
mikor a földre csapják végre.
Volt egykor egy óriási birodalom,
gazdag és fényűző napokat látott,
naponta állt a bál és a vigadalom,
szinte már a világ tetejére hágott.
Az uralmát nagy jólét jellemezte,
nemesei biz dúskáltak a javakban,
gyarapodását senki nem ellenezte,
bővelkedett erdőkben, s tavakban.
Erős hadseregétől rettegett az ellen,
befolyást gyakorolt az egész világra,
odahaza dívott az öltözködés, kellem,
nem bocsátkoztak felesleges vitákba.
Uralkodója megvénült, ereje fogyott,
a trón átadásának ideje ím elérkezett,
arcát ránc borította, az elméje kopott,
így a sorsával nem lehetett elégedett.
Hívatta is legkedvesebb fiát azonnal,
s a vérvonal továbbviteléről beszélt,
elmondta, hogy bánjon a vagyonnal,
a fiától megértést és csodálatot remélt.
Végül eljött a perc, csillogott a palota,
az egykori úr mélán hűbéreseire nézett,
királyi fejéről végleg lekerült a korona,
bosszantotta, hogy utódja bizony késett.
Kiderült az oka a szégyenletes tettnek,
az ifjú igen megrémült a korona szótól,
nem hitte magukat sérthetetlen szentnek,
eldöntötte, hogy inkább nem kér a jóból.
Leáldozott a birodalom csillaga végleg,
a trónért a nagyurak gyilkoltak, dúltak,
a széthúzás, az irigység segített a végnek,
végül a koronával együtt mind kimúltak.
