Hosszú évtizedek óta kavarog a füst,
s a titkolt erdő mélyén susmus zajlik,
mindenféle méreggel tele van az üst,
a környéken semmi nesz nem hallik.
Némaságba fulladt a vidék ezen tája,
kihalt érzelmek szelleme rója az utat,
elkorhadt már a környék minden fája,
kiutat e posványból semmi nem mutat.
Gyilokkal teli levegőt fújdogál a szél,
parányi sejtekben is meglapul a halál,
a gonosz végzete immár új életre kél,
alanyokra az élővilágban mindig talál.
A fekete üstben békavese, varjúhája,
patkányborda, pókszőr, s gyíkfarok,
denevér tüdeje, rég kihalt dinó mája,
megkövesedett férgek és lárva rajok.
Csuhába bújt ráncos arcú vénemberek,
a kopott fakanalat egymásnak adják át,
e sötét mocsokban ők a pénzemberek,
bár közülük soha a világ egyet sem lát.
Gúnyos, lekezelő mosollyal röhögnek,
s mindenkit aljadék szolgának tartanak,
nemsokára már a végzetnek hörögnek,
ezért a mielőbbi eredményre hajtanak.
A kotyvalékuk valóban hatásos méreg,
csöpögtetik is elmékbe, italba, s ételbe,
borzalmaikat nehezen tűri a földkéreg,
mégis eljuttatják hű szolgáik az éterbe.
Világkormány álmaik vírusának a neve,
mely öl, szolgaságba taszít, megszüntet,
átjárja őket elképzelt isteni erejük heve,
talán a sors ekkora bűnöket megbüntet.
