harc Archívum - 12 / 13 oldal

Izzó láva

Gonosz Sötétség uralja a világot,

hatalma nagy a háttérből irányít,

elsorvaszt minden jót, s virágot,

a Nap is az engedélyével világít.

Megmérgez minden tiszta folyót,

bekebelezi a bennük lévő halat,

penészessé teszi az összes bogyót,

lerombolva zúz szét oly sok falat.

Barlangba zárja a világító fényt,

megpróbálja eloltani az izzó tüzet,

ki akarja pusztítani a legtöbb lényt,

s csírájában elölni a fejlődő rügyet.

A Hold is kényszerpályára kerül,

egyre haloványodik sápatag arca,

kínlódásában ugyancsak kimerül,

ám még folyik az igaz fény harca.

Sziklák repedéseiben nő a nyomás,

a Sötétség serege valójában gyáva,

e sereg számára nincs újabb dobás,

hisz végre feltör a mélyből a láva.

Véres szárnyak

Az időtlen idők sűrű fátyolán át,

felderengenek a múltnak árnyai,

a Sors biz kiutat nem igazán lát,

már kinyíltak a Végzet szárnyai.

A történelem vihara ím tombol,

villámok cikáznak a sötét égen,

míg minden jót le nem rombol,

addig őrjöng a Végzet az éjben.

Gyűlölet, gonoszság kíséri útján,

vérszag és a halálnak szele száll,

lenne mit takargatni a múltján,

azonban ő újabb áldozatra vár.

Vértől csatakos mindkét szárnya,

végleg le akar számolni a Sorssal,

a vég beteljesítése minden vágya,

biztos benne, hogy végez a kórral.

A Sors azonban összeszedi magát,

kitartó, hisz éltetik az igaz vágyak,

el kell pusztítani a Végzetet magát,

s vele pusztulnak a véres szárnyak.

A tüzes kard

Igaztalan igaz gyötri a világot,

s pusztítja a számtalan virágot.

Valótlan való gyilkolva rombol,

az alja nép folyton csak tombol.

Rettegésben tartó erőszakhullám,

átgázol a szinte számtalan hullán.

A meggyalázások végtelen sora,

iszonyat, de nem érnek véget soha.

Barbár hordák nevetve vonulnak,

egyáltalán nem segélyre szorulnak.

Elfoglalni mennek mások hazáját,

s kibővíteni gonosz államuk határát.

A tüzes kard megjelenik az égen,

lesújt a hitvány férgekre az éjben.

Az igaz, tiszta lelkek ereje táplálja,

a sötét erők végső perceit számlálja.

Tűzvihar

Csendesen szunnyad a tűz,

hamu alatt lapul sercegve,

minden rosszat messze elűz,

s néha fellobban percekre.

Régmúlt idők hevítik lelkét,

voltak álmai, sokat lángolt,

már nem bírja a saját terhét,

gyakran a penge élén táncolt.

Számtalan eseményt megélt,

fújták sokszor a rideg szelek,

igaz és szép dolgokat remélt,

próbára tették tavaszok, telek.

Végső nyugalomba készül,

pihenni vágyik oly nagyon,

ám ha tapossák és bántják,

viharként csap le egy napon.

Kavargó sötétség

Egykor létrejött az értelem,

gyorsan fejlődött és remélt,

úgy tűnt, övé lesz a végtelen,

karanténba zárták szegényt.

Csalódva kínlódott magában,

a kavargó sötétségbe zárva,

gyötrődött a hazug világban,

önmaga visszatérésére várva.

Ám minél erősebben lázadt,

annál jobban szűkült a tere,

az egészbe nagyon belefáradt,

hitte, a gonosz leszámol vele.

Feltört a butaság a mélyből,

izzó lávaként ömlött a világra,

irtott, gyilkolt csupán kéjből,

halált hozott az összes virágra.

Az értelem fuldokolva harcolt,

a butaságtól szenvedett nagyon,

az idő porába emlékeket karcolt,

érezte, fellázad majd egy napon.

Elég volt!

Láncban fetreng a világ,

önnön kínja emészti fel,

folyamatosak ím a viták,

békét sajna senki nem lel.

Gonosz cselszövés folyik,

kapzsi érdekek diktálnak,

az elme ebbe belekopik,

hazugságokat firkálnak.

Maroknyi csoport uralma

és bután bégetők tömegei,

senkinek nincs nyugalma,

hangosak a szívek zörejei.

Mesterséges, sunyi vírus,

s félelmet keltő szózatok,

ez az egész egy sötét rítus,

valóra válhatnak jóslatok.

A sötét jóslatai, a végzet,

az ember pusztulása eljő,

a normalitás immár félhet,

s Lucifer a mélyből feljő.

Feljő és kiírt tömegeket,

a maradékot rabbá teszi,

pusztít fiatalt, öregeket,

mindenki javát elveszi.

Hívei erre vártak régen,

így övéké lehet a Föld,

hisz istenek ők az égen,

másokba mártják a tőrt.

Még pislákol az Értelem,

harcra kész és belül lázad,

páncélja csillog, vértelen,

a jók megmentésén fárad.

Elég volt! Kiáltja világgá.

Erejét összeszedve harcol,

gonosz nem lehet királlyá,

a keze újra kardot markol.

Lesújt vele, a szíve vezeti,

táplálja az új remény ereje,

a cselszövést végleg leveri,

véget ér a sötétség deleje.

Fekete szutyok

Csodálatos a táj, pazar a vidék,

az állatok sokasága lemegy a

folyóhoz, hogy igyék.

Fák és bokrok mindenfelé szerte,

a folyó partszakaszát átlépni

még senki sem merte.

Virágok, napfény és pazar színek,

Világos föld termőtalaján

küzdenek a hímek.

A dominanciáért, a saját területért,

harcolnak éjjel-nappal minden

talpalatnyi felületért.

Ám tudják a rendet, ismerik a békét,

sohasem hagynák elveszni a saját

fajtájuk jövőjét, s népét.

Azonban sötét felhők vihara tombol,

szennyes fátyluk mocskot áraszt,

míg mindent le nem rombol.

Fekete szutyok ömlik Senkifalva felől,

tengerként mindent elsodorva

gyilkol, fojtogat és leöl.

Útját nem állhatja az erős hódok vára,

mivel alantasan szivárog a talajba

a vízbe, felkúszik bokorra, fára.

Előle az állatok fejvesztve menekülnek,

hátrahagyva a vackukat, vacogva

a világ végére települnek.

Pedig a harcot felvéve még lenne esélyük,

egymásért és Világos földért küzdve

maradna az életre reményük.

A szamuráj jellem

Homályba burkolózik a múlt,

nem számít már az igaz való,

a kételyek sora hosszúra nyúlt,

az élet nem más, mint egy csaló.

Régen a szamurájok korában,

a becsület mindennél többet ért,

a kavargó történelem porában,

gyilkoltak, s ontottak elég vért.

Egy szamuráj meghalt, ha kellett,

addig küzdött, amíg erővel bírta,

megtette ami csak erejéből tellett,

az életét gyáván vissza nem sírta.

Becsületét vesztve kardjába dőlt,

s nem hagyta szégyenben magát,

állandóan csak a győzelemre tört,

soha nem árulta volna el a hazát.

Manapság nem létezik-e szellem,

eltűnt a tisztességes világ nyoma,

mintha a dicső szamuráj jellem,

elszállt volna, a becsülettel tova.

A béke pillanata

Tüzesen perzsel a Nap, izzik az ég,

gyorsuló ütemben közeledik a vég.

Alant harcok zaja szól, ágyú dörög,

a küzdők kezében éles kard csörög.

Vérben ázik a föld, halál bűze terjed,

a leselkedők serege minderre gerjed.

Valótlan krónikákat írnak a valóról,

hazudnak igazról, szépről és hajóról.

Hisz hajón közeleg a felmentő sereg,

a béke pillanata egy hajszálon lebeg.

Elég volt a veszteségből, nagy a kár,

vérengzés után a nyugalom kora vár.

Igazság

Az Igazság állandóan menetel,

piszokba, s mocsokba tenyerel.

Amerre csak jár rettegnek tőle,

jót nem igen gondolnak felőle.

Az Igazság kíméletlen és való,

Ő nem egy semmirekellő csaló.

Küzdelemben áll nappal és éjjel,

nem foglalkozhat vággyal, kéjjel.

Az Igazság útja igen sokszor véres,

küzdelme gyakran nehéz és rémes.

Csalók, hazugok állnak az útjában,

keresgélni próbálnak a múltjában.

Az Igazság múltja azonban tiszta,

Őt a sötétségbe nem vihetik vissza.

Hiszen onnan tört ki, mint a láva,

soha nem volt, s nem lesz gyáva.

Az Igazság ellen áll a kacér bájnak,

kitart még hogyha a húsába is vájnak.

Manipulálni próbálhatják a barátok,

számára azonban nincsenek határok.

Az Igazság becsületes, s igen gyors,

számára ezt az utat jelölte ki a sors.

Megvesztegetni, zsarolni nem lehet,

ellene még a sötét ármány sem tehet.

Az Igazság mindig fennen ragyog,

nem állhatják útját a gondok-bajok.

Páncélja tiszta, oly fényes a kardja,

sohasem ér véget az igaz utáni harca.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31