harc Archívum - 12 / 13 oldal

A szamuráj jellem

Homályba burkolózik a múlt,

nem számít már az igaz való,

a kételyek sora hosszúra nyúlt,

az élet nem más, mint egy csaló.

Régen a szamurájok korában,

a becsület mindennél többet ért,

a kavargó történelem porában,

gyilkoltak, s ontottak elég vért.

Egy szamuráj meghalt, ha kellett,

addig küzdött, amíg erővel bírta,

megtette ami csak erejéből tellett,

az életét gyáván vissza nem sírta.

Becsületét vesztve kardjába dőlt,

s nem hagyta szégyenben magát,

állandóan csak a győzelemre tört,

soha nem árulta volna el a hazát.

Manapság nem létezik-e szellem,

eltűnt a tisztességes világ nyoma,

mintha a dicső szamuráj jellem,

elszállt volna, a becsülettel tova.

A béke pillanata

Tüzesen perzsel a Nap, izzik az ég,

gyorsuló ütemben közeledik a vég.

Alant harcok zaja szól, ágyú dörög,

a küzdők kezében éles kard csörög.

Vérben ázik a föld, halál bűze terjed,

a leselkedők serege minderre gerjed.

Valótlan krónikákat írnak a valóról,

hazudnak igazról, szépről és hajóról.

Hisz hajón közeleg a felmentő sereg,

a béke pillanata egy hajszálon lebeg.

Elég volt a veszteségből, nagy a kár,

vérengzés után a nyugalom kora vár.

Igazság

Az Igazság állandóan menetel,

piszokba, s mocsokba tenyerel.

Amerre csak jár rettegnek tőle,

jót nem igen gondolnak felőle.

Az Igazság kíméletlen és való,

Ő nem egy semmirekellő csaló.

Küzdelemben áll nappal és éjjel,

nem foglalkozhat vággyal, kéjjel.

Az Igazság útja igen sokszor véres,

küzdelme gyakran nehéz és rémes.

Csalók, hazugok állnak az útjában,

keresgélni próbálnak a múltjában.

Az Igazság múltja azonban tiszta,

Őt a sötétségbe nem vihetik vissza.

Hiszen onnan tört ki, mint a láva,

soha nem volt, s nem lesz gyáva.

Az Igazság ellen áll a kacér bájnak,

kitart még hogyha a húsába is vájnak.

Manipulálni próbálhatják a barátok,

számára azonban nincsenek határok.

Az Igazság becsületes, s igen gyors,

számára ezt az utat jelölte ki a sors.

Megvesztegetni, zsarolni nem lehet,

ellene még a sötét ármány sem tehet.

Az Igazság mindig fennen ragyog,

nem állhatják útját a gondok-bajok.

Páncélja tiszta, oly fényes a kardja,

sohasem ér véget az igaz utáni harca.

Az idő markában

Apró magvak, hajtások, növények,

fák, bokrok, cserjék és sövények.

Mindegyikük a napfényre vágyik,

még ha a földből ki alig is látszik.

Az őket éltető talajba kapaszkodnak,

minden centiméterhez ragaszkodnak.

Hiszen az az övék, az ő éltető honuk,

függetlenül attól, mennyi is a koruk.

Változatos állatvilág, picik és nagyok,

egysejtűek, hüllők, kétéltűek és sasok.

Kérődzők, patások, s erős ragadozók,

halak, halevők, tetemekből falatozók.

Valamennyien védik a saját vérüket,

utódaikért feláldozzák önnön létüket.

Harc nélkül nem adják meg magukat,

míg az ellenfél fel nem tépi a hasukat.

Harcolnak egyedül, többen, falkában,

a végzet ott lohol mindőjük sarkában.

A gyenge elbukik, ha ellátják a baját,

a fehér faj miért nem védi meg magát?

Izzó világ

Pusztító napok, izzó világ,

gonosz sötétség mindenütt,

elenyészik az összes virág,

sokan elvesztik mindenük.

Kínzó gyötrelem, fájó élet,

csalódás, reménytelen bánat,

sokat szenved az igaz lélek,

az igazság magára még várat.

Becsapás, félrevezetések sora,

szemfényvesztő, hazug szavak,

ezeknek hinni nem szabad soha,

a valóság a pusztulás felé halad.

Oly kevés az öröm, a jó, a szép,

a becsület a haláltusáját vívja,

s gúzsba kötve szenved a nép,

becsapva a régmúlt időket hívja.

Kapzsi uralom, gyilkos vágyak,

hosszú, emberi nyájak menete,

minden nap rémálommá válhat,

s hullik a becsapottak serege.

Pont ez a cél. Pusztítani és ölni.

Elvenni másoktól amit csak lehet,

így fog az ismert világ összedőlni,

ez ellen csupán a józan ész tehet.

A józan ész, melyből sok is kevés,

a tiszta szív, ami ugyancsak ritka,

a vég előtt talán eljön egy felkelés,

az ébredés lehet a győzelem titka.

Haza

Szülőföld, ismerős vidék, s táj,

melynek elvesztése nagyon fáj.

Hon, otthon, hol élhet az ember,

melynél szebbet sehol nem lel.

Haza, melyet őseink úgy védtek,

melyért ha kellett meg is égtek.

Sokan ontották harcban vérüket,

a történelemből kivéve részüket.

A földünket tatár és török is dúlta,

a Habsburg még őket is felülmúlta.

Elnyomás, szabadságharcok sora,

emlékük nem felejtődhet el soha.

Az idő sodrában folyik tovább a harc,

ma sincs nyugalom, viszont van sarc.

Milyen nép az, mely nem védi magát?

Mely küzdelem nélkül adja át a hazát?

A változás parazsa

Csillogó szemek, vidám arc,

az élet egy szakadatlan harc.

Bűbájos mosoly, s érző szív,

a lélek mindennap csatát vív.

Puha kacsók, kedves szavak,

megemlítésre érdemes javak.

Túlterhelt napok, kínzó éjek,

szeretet, vágyak, igen mélyek.

A kiszolgáltatottság komoly,

az akarat béklyójában fogoly.

Szállni szeretne az új remény,

ám börtöne fala rideg, kemény.

Sóhajok szárnyalnak a szélben,

megmerülnének már a kéjben.

A változás izzó parazsa hevül,

szikrája gyönyört ébreszt belül.

Újra kisüt a Nap

Tombol a vihar, s tajtékzik a tenger,

a habok között hányódik egy ember.

A víz sodra dobálja tetszése szerint,

fuldoklik, kiált, majd lemerül megint.

Levegő után kapkodva harcol az árral,

fantáziája a vég küszöbén is szárnyal.

Felidézi a nemrég átélt boldog perceket,

az álmaiban már beteljesedett terveket.

Ereje fogytán, de nem adja meg magát,

bár kezdi érezni a közelgő halál szagát.

Görcsbe rándul a gyomra, feszül a teste,

milyen szép volna a kedvesével az este.

Nyeli a sós vizet, kiköpi, s küzd vadul,

akarata erős, azért sem marad majd alul.

Tett egy ígéretet és azt meg kell tartania,

az igazi érzéseit úszva is be kell vallania.

Látása homályosul, szíve erősen dobog,

ereiben a vér a szenvedély erejével robog.

Hirtelen lenyugszik a tenger, kisüt a Nap,

reméli a sorstól egy újabb lehetőséget kap.

Sárkányvár

Az idők kezdetének hajnalán,

mikor a tűz sárkányai is éltek,

távoli csillagködök halmazán,

a népek békében megfértek.

Megvolt mindnek a maga tere,

gyarapodtak tehetségük szerint,

kincstáruk, raktáruk bőven tele,

a szerencse hitték, reájuk tekint.

Ámde a sötét gonosz életre kelt,

ármány, cselszövés kísérte útján,

a pusztításban igazi örömöt lelt,

nem foghattak láthatatlan múltján.

Háborúkat idézett elő, s gyilkolt,

felforgatta a rendet, a nyugalmat,

magáról mindent tagadott, s titkolt,

megdöntötte az összes uralmat.

Mindössze egy sárkányvár maradt,

mely hűen védte a galaktikus békét,

miközben a világ darabjaira szakadt,

az utolsó sárkány óvta hazája népét.

Tüzet okádva a szabadságért küzdött,

nem rémítette meg a háttér homálya,

a sötétség serege végül vérben fürdött,

s a béke visszatért az országa honába.

A sors végzete

Mindent és mindenkit ural a sors,

elkábít, elámít, s igencsak gyors.

Elbutít ha kell, s nyomorba dönt,

bármikor szennyel jól nyakon önt.

Önhitt vigyorral arcán tapos beléd,

mindenféle hazugságot hajít feléd.

Birkaként a végzeted felé terelget,

ha kell ellened fordítja a szerelmed.

Megkeseríti majd minden napodat,

a füledbe dúdolja kedvenc dalodat.

Elhiszed, hogy reád talált a remény,

pedig mi rád vár, az aztán kemény.

Gúnyos kacajjal az arcodba vihog,

tőle a dicséret nem más, csak szitok.

Kéjes gyönyörrel tipor bele a sárba,

hiába sóhajtozol megmentőre várva.

Magadnak kell szembeszállni vele,

a szíved bátor kitartással legyen tele.

Ha jól küzdesz, legyőzheted végleg,

akkor nem másé, övé lesz a végzet.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31