élet Archívum - 91 / 96 oldal

Elég volt!

Láncban fetreng a világ,

önnön kínja emészti fel,

folyamatosak ím a viták,

békét sajna senki nem lel.

Gonosz cselszövés folyik,

kapzsi érdekek diktálnak,

az elme ebbe belekopik,

hazugságokat firkálnak.

Maroknyi csoport uralma

és bután bégetők tömegei,

senkinek nincs nyugalma,

hangosak a szívek zörejei.

Mesterséges, sunyi vírus,

s félelmet keltő szózatok,

ez az egész egy sötét rítus,

valóra válhatnak jóslatok.

A sötét jóslatai, a végzet,

az ember pusztulása eljő,

a normalitás immár félhet,

s Lucifer a mélyből feljő.

Feljő és kiírt tömegeket,

a maradékot rabbá teszi,

pusztít fiatalt, öregeket,

mindenki javát elveszi.

Hívei erre vártak régen,

így övéké lehet a Föld,

hisz istenek ők az égen,

másokba mártják a tőrt.

Még pislákol az Értelem,

harcra kész és belül lázad,

páncélja csillog, vértelen,

a jók megmentésén fárad.

Elég volt! Kiáltja világgá.

Erejét összeszedve harcol,

gonosz nem lehet királlyá,

a keze újra kardot markol.

Lesújt vele, a szíve vezeti,

táplálja az új remény ereje,

a cselszövést végleg leveri,

véget ér a sötétség deleje.

Fekete szutyok

Csodálatos a táj, pazar a vidék,

az állatok sokasága lemegy a

folyóhoz, hogy igyék.

Fák és bokrok mindenfelé szerte,

a folyó partszakaszát átlépni

még senki sem merte.

Virágok, napfény és pazar színek,

Világos föld termőtalaján

küzdenek a hímek.

A dominanciáért, a saját területért,

harcolnak éjjel-nappal minden

talpalatnyi felületért.

Ám tudják a rendet, ismerik a békét,

sohasem hagynák elveszni a saját

fajtájuk jövőjét, s népét.

Azonban sötét felhők vihara tombol,

szennyes fátyluk mocskot áraszt,

míg mindent le nem rombol.

Fekete szutyok ömlik Senkifalva felől,

tengerként mindent elsodorva

gyilkol, fojtogat és leöl.

Útját nem állhatja az erős hódok vára,

mivel alantasan szivárog a talajba

a vízbe, felkúszik bokorra, fára.

Előle az állatok fejvesztve menekülnek,

hátrahagyva a vackukat, vacogva

a világ végére települnek.

Pedig a harcot felvéve még lenne esélyük,

egymásért és Világos földért küzdve

maradna az életre reményük.

A szamuráj jellem

Homályba burkolózik a múlt,

nem számít már az igaz való,

a kételyek sora hosszúra nyúlt,

az élet nem más, mint egy csaló.

Régen a szamurájok korában,

a becsület mindennél többet ért,

a kavargó történelem porában,

gyilkoltak, s ontottak elég vért.

Egy szamuráj meghalt, ha kellett,

addig küzdött, amíg erővel bírta,

megtette ami csak erejéből tellett,

az életét gyáván vissza nem sírta.

Becsületét vesztve kardjába dőlt,

s nem hagyta szégyenben magát,

állandóan csak a győzelemre tört,

soha nem árulta volna el a hazát.

Manapság nem létezik-e szellem,

eltűnt a tisztességes világ nyoma,

mintha a dicső szamuráj jellem,

elszállt volna, a becsülettel tova.

Testvéri szeretet

Testvér. Kimondatlanul

szoros kapocs az életben,

gyakran fel sem fogjuk,

mit jelent Ő az életben.

Természetesnek vesszük,

vele játszunk, vele élünk,

iskolába megyünk együtt,

hogy bántani fogják félünk.

Felnőve sem távolodunk,

összeköt minket a szív,

sokszor megérezzük azt,

mikor a segítségére hív.

A testvéreket összeköti

a vér, a szeretet, a család,

legyen ez a világ bármily

kemény, hitvány, galád.

Miután szemeit lehunyja

örökre a részünk marad,

emléke utunkon elkísér,

az idő bárhogyan is halad.

Mindig más

Problémák sora, gondok, bajok,

gyakran felhangzó óhajok, jajok.

Véghez vivendő feladatok árja,

az ember lelkét kalitkába zárja.

Mindenért folyton küzdeni kell,

a harcban nyugalmat senki se lel.

Az eredményért pedig tenni kéne,

ezt sugallja mindenki belső lénye.

Miért Én, miért nem más valaki?

Hányszor, de hányszor ezt hallani.

A gesztenyét kaparja ki aki képes,

az ingyen zsákmány viszont édes.

Tenyerét tartani a legbutább is tudja,

remélve a zsákmányból neki is futja.

Így megy ez, amióta világ ez a világ,

míg el nem hervad az utolsó virág.

Háborgó idő

Az időben vihar támadt,

kavarogva, fájón kering,

a sok rosszba belefáradt,

bedühödve harcol megint.

Agymosottak róják az utat,

balgán, s bégetve haladnak,

nem találnak ebből kiutat,

saját vesztükbe szaladnak.

Kialudt az értelem lángja,

néhány szikra még maradt,

végzetüket senki se szánja,

lelkük darabokra szakadt.

Míg hibáikból nem okulnak,

kapják a csapásokat rendre,

a szakadék szélére szorulnak,

s hiába is vágynak a csendre.

Az idő nem bocsát meg soha,

nem feledheti a sötét múltat,

emlékei nem illannak el tova,

a józan észen igen sok múlhat.

A jelen és a jövő is háborog,

beleborzong-e csodás világ,

a szenny gyakorta rácsorog,

mégis nyílni fog a sok virág.

Idő

Másodpercek, percek, órák,

mind a végtelen útját róják.

Sebesen szállnak a széllel,

küzdenek a nyárral, s téllel.

Útjukat nem állhatja semmi,

mindig előre fognak menni.

Adnak örömöt, meg bánatot,

ismerik a galaktikus járatot.

A múlt emléke fennen lebeg,

a jelen szemeink előtt pereg.

A jövő sok kérdőjel, s talány,

az ember ehhez képest parány.

Idő. Sokszor kevés jut belőle,

bárki bármit gondoljon felőle.

Drágább az aranynál, pénznél,

gyorsabb az elménél, fénynél.

Gazdálkodni igen nehéz vele,

a zseb hiába van pénzzel tele.

Mégis elvesztegetik oly sokan,

holott a pillanat nem vár, rohan.

Érzéseket repít szárnyain tova,

ha hibázol sem állhat meg soha.

Érdemtelenekre pazarolni hiba,

efelől nem lehet kétség, sem vita.

Mindig minden állandóan változik,
ahogy a jövő fodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrásában,
s a történések véges folyamatában,
a fontos döntések sora legtöbbször,
csupán egy szemvillanáson múlhat.

Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
Legbelül tudjuk, hogy bizony így van,
mégis értelmetlenül tovább vitázunk.

Vágyak, s álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan az új friss fű sarjad a mezőn,
olyan sokszor megbántanak minket,
olyankor csak nézünk üresen, merőn.

Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan, kicsi, megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.

Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vöröses árnyalatú éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.

Tisztul a kép, belátjuk semmi sem örök,
majd a fájdalom, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, ez egy változó világ,
bizakodunk, a rossz nem tér vissza soha.

Igazság

Az Igazság állandóan menetel,

piszokba, s mocsokba tenyerel.

Amerre csak jár rettegnek tőle,

jót nem igen gondolnak felőle.

Az Igazság kíméletlen és való,

Ő nem egy semmirekellő csaló.

Küzdelemben áll nappal és éjjel,

nem foglalkozhat vággyal, kéjjel.

Az Igazság útja igen sokszor véres,

küzdelme gyakran nehéz és rémes.

Csalók, hazugok állnak az útjában,

keresgélni próbálnak a múltjában.

Az Igazság múltja azonban tiszta,

Őt a sötétségbe nem vihetik vissza.

Hiszen onnan tört ki, mint a láva,

soha nem volt, s nem lesz gyáva.

Az Igazság ellen áll a kacér bájnak,

kitart még hogyha a húsába is vájnak.

Manipulálni próbálhatják a barátok,

számára azonban nincsenek határok.

Az Igazság becsületes, s igen gyors,

számára ezt az utat jelölte ki a sors.

Megvesztegetni, zsarolni nem lehet,

ellene még a sötét ármány sem tehet.

Az Igazság mindig fennen ragyog,

nem állhatják útját a gondok-bajok.

Páncélja tiszta, oly fényes a kardja,

sohasem ér véget az igaz utáni harca.

A káosz felé

Egykor a galaxisok mélyén,

utat tört az élet, s az értelem,

a Tejútrendszernek a szélén,

kitágulni látszott a végtelen.

A fény szikrája tüzet gyújtott,

fellobbant a láng, a jó, a tudás,

a sötétség erőire bíz lesújtott,

a hitványaknak maradt a futás.

Épült, s szépült a sivár világ,

városok és falvak jöttek létre,

a teret betöltötte a sok virág,

válaszokat kerestek a miértre.

A bolygót számtalan faj lakta,

színessé varázsolva a napokat,

a természet a fejlődést hagyta,

létrehozott kicsiket, nagyokat.

Egy ideig békében megfértek,

mindőjük tette a dolgát rendre,

szükségleteik szerint megéltek,

nőtt a tudatuk, a vágyuk egyre.

Ám életre kelt a gonosz ereje,

háborúk pusztítottak a Földön,

folyton harcolt a fény serege,

vér szaga terjengett a zöldön.

Manipulációk, s halálos tervek,

háttérbeli szándékok sokasága,

a fénynek ásott gyilkos vermek,

méreg az értelemnek poharába.

A véreskezűeknek ez sem elég,

mocskot öntenek a szépre, jóra,

a fekete szutyokban bármi elég,

elpusztul benne fauna és flóra.

A világot kényszerítenék térdre,

elsorvasztanák ki ellenáll nekik,

senki sem nézhet most már félre,

ha megteszi, ez a világ elveszik.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31

Címke: élet