élet Archívum - 92 / 96 oldal

A szomorú Nap

Ébredezett a Nap keleten,

álmatagon nagyot ásított,

arca szerepel több leleten,

jobbra nem is számított.

Harmattal frissítette magát,

vidáman felfelé szökkent,

szépséggel töltötte a hasát,

kíváncsisága nem csökkent.

A szépség alant tárult elé,

dús mezők, illatos virágok,

méhek, sasok szálltak felé,

csodásnak látta eme világot.

Mosolyogva folytatta útját,

az állatok menetét követte,

felidézte ifjúságát és múltját,

kenyere javát immár megette.

Bárányfelhők legeltek körötte,

patakok, tavak vize csillámlott,

az élővilág pihenni tért mögötte,

nyugat felé dörgött és villámlott.

A vidéket igen sötét vihar dúlta,

gaz lepte be a termékeny talajt,

régi rétjét a posvány felülmúlta,

némává téve az életteli kacajt.

Ezt látva a Nap szomorúvá vált,

magába fordulva vörösen izzott,

mindaz mit látott igencsak fájt,

bizodalma e világban megingott.

Az idő markában

Apró magvak, hajtások, növények,

fák, bokrok, cserjék és sövények.

Mindegyikük a napfényre vágyik,

még ha a földből ki alig is látszik.

Az őket éltető talajba kapaszkodnak,

minden centiméterhez ragaszkodnak.

Hiszen az az övék, az ő éltető honuk,

függetlenül attól, mennyi is a koruk.

Változatos állatvilág, picik és nagyok,

egysejtűek, hüllők, kétéltűek és sasok.

Kérődzők, patások, s erős ragadozók,

halak, halevők, tetemekből falatozók.

Valamennyien védik a saját vérüket,

utódaikért feláldozzák önnön létüket.

Harc nélkül nem adják meg magukat,

míg az ellenfél fel nem tépi a hasukat.

Harcolnak egyedül, többen, falkában,

a végzet ott lohol mindőjük sarkában.

A gyenge elbukik, ha ellátják a baját,

a fehér faj miért nem védi meg magát?

A nyugalom percei

Egy férfi sétál a varázslatos parkban,

kezében boríték, szemében könnyek,

ezen a mai megrendítő napon jött ide,

mivel úgy érzi itt sokkalta könnyebb.

Huncut fekete rigó rovarokat keres,

ugrálva nézi, ahogy a járdáról lelép,

ő csak szomorkásan mosolyog rajta,

fájón lehajol és egy virágszálat letép.

Néhány pillanatra eltűnnek a gondjai,

s csodálattal nézi a színpompás fákat,

körbetekint, mélyen szívja a levegőt,

miközben emészti a fájdalmas bánat.

Egykoron fénnyel volt telve a szíve,

remények sarjadtak lelkének mélyén,

megborzongva gondol a szép időkre,

holott már ott táncol a végzete szélén.

Langyos szellő cirógatja végig arcát,

mára a fáradt Nap is pihenőre készül,

rőt sugarai a zöld gyepen megtörnek,

hirtelen megroggyan és a feje szédül.

Leül a közeli padra, benyilall a dereka,

tapogatja, sóhajtozik, s eltorzul az arca,

körbenéz, látja a parkban nem jár senki,

az életben talán ez lesz az utolsó harca.

Kinyitja a borítékot, olvassa a leleteket,

elsápad, mintha kést szúrtak volna belé,

könnyeivel küszködik, az állát vakarja,

látja, amint egy macska közeledik felé.

Elmosolyodik, megsimítja puha szőrét,

a cica dorombolni kezd, s játszik vele,

a nyugalom percei elterelik a figyelmét,

a lelke csupa szép emlékekkel van tele.

A leletek alapján néhány napja maradt,

mégis küzdeni fog a gyilkos kór ellen,

ha netán mégsem sikerülne legyőznie,

legalább a hátralévő idő békében teljen.

Nincs osztozás!

Születünk, növünk, s élünk,

olyan sok mindentől félünk.

Kapunk, áhítunk és várunk,

gyakran másoknak is ártunk.

Nehéz az élet, oly sok a teher,

a csalódás árnya sokszor lever.

Reméljük, hogy jó vesz körül,

a végén azonban a gonosz örül.

Ismerkedünk, szépre vágyunk,

mégis kudarcba fullad álmunk.

A kétkedés az úr, emészt a tűz,

körülleng az ármánykodó bűz.

Mindenkinek a másé kellene,

ugyancsak nehéz tenni ellene.

Nagy a kísértés, a kihívás vár,

egy kis öröm mindőnknek jár.

A közösködés nem vezet jóra,

ne hallgassunk az ostoba szóra!

Érzések lángja parázslón hevül,

a bizonytalanság tüze hevít belül.

Az osztozkodásnak helye nincs!

A tiszta érzelem igen nagy kincs.

Eljátszani megéri? Nem, soha!

El a kezekkel a másokétól tova!

Képzett vírus

Vírusok tömege járja a világot,

fertőz embert, állatot, s virágot.

Mindennapos és állandó dolog,

így megy ez mióta a Föld forog.

Egymással versengenek folyton,

elrejtőzhetnek egy leejtett rojton.

Méretük, erejük különböző lehet,

ám a világnak jót egyik sem tehet.

Van köztük, természetes, csinált,

olyan, ki a többiek közül kivált.

Sokuk gyengécske, szokványos,

saját faja között csak kocsmáros.

Mások bandázódnak, s vegyülnek,

a test látványától egyből hevülnek.

Akadnak megalkuvók és álnokak,

legtöbbjük eljátssza, hogy áldozat.

Manapság egyikük kirívó nagyon,

mit ráfordítottak az aztán vagyon.

Keresztezték, képezték, tanították,

rokonaitól sötét erők elszakították.

Ma már azt is tudja, mi az a bolt,

neki biz nem kell kivárnia a sort.

Tudja, hogy csak az ajtóig mehet,

az utcán biz veszélyes nem lehet.

Meg tudja állapítani valaki korát,

időzónaként ott hagyja a nyomát.

Centire tudja, mekkorát ugorhat,

bárkire nézzen, lazán hunyorgat.

Rettegést kelt villamoson, buszon,

a vonaton beles az összes lyukon.

Elvárja a figyelmet, bármerre járjon,

a pánik a félelem mindenfelé fájjon.

Sakkban tartja a Föld összes népét,

televíziók, médiák mutogatják képét.

A maszkokra fittyet hány, csak nevet,

hordják csak, ellene sokat nem tehet.

Hamis hatalommal ruházták fel faját,

azt hiszi birtokolja mindennek a javát.

Pedig csupán eszköz, becsapott szolga,

neki a világ karanténba zárása a dolga.

Hív a végtelen

Kopik az egészség,

s lemerül az elme,

szétfoszlik az élet,

mint a szép kelme.

Változnak az idők,

elszállnak az évek,

voltak igen nehezek,

néha akadtak szépek.

Emlékek maradnak,

megőrzi őket a szív,

a percek elillannak,

a végtelen már hív.

Karját nyújtja felénk,

majd magához ölel,

oly békésen simogat,

mindig itt volt, közel.

Föld-anya visszavág

Évmilliárdok porából megszületett a Föld,

formálták földrengések és izzó vulkánok,

létrejött rajta az egysejtűek világa, s a zöld,

kemény szikláit mosták az óceáni hullámok.

Telt-múlt az idő, felszínén burjánzott az élet,

milliónyi faj tarkította gömbölyded formáját,

az idő előrehaladta egyre csak növelte a tétet,

hatalmas erdők, s mezők borították az orcáját.

Boldogan élvezte az életerőt adó Nap erejét,

folyton változva egyáltalán nem unatkozott,

csodálta a formálódó életközösségek seregét,

kiegyensúlyozott volt, s annak is mutatkozott.

Egy sötét pillanatban a sors nagyot hibázott,

kifejlesztette a leggyilkosabb fajt, mit lehet,

viharfelhők gyűltek, ezernyi villám cikázott,

bánatában nem igazán tudta, hogy mit tehet.

E faj határtalanul, kapzsi módon pusztított,

más élőlényekkel kegyetlenül elbánt rendre,

gonosz, könyörtelen mivolta sosem szundított,

a legsötétebb véres idők sem intették csendre.

Háborúk dúltak rajta, nagyon-nagyot csalódott,

Föld-anya megelégelte mindezt, betelt a pohár,

számtalan sebből vérezett már, szinte halódott,

arra vágyott, inkább borítsa be testét a mocsár.

Hurrikánokat gerjesztett, szökőárakat támasztott,

haragjában és fájdalmában tovább nem engedett,

szárazföldeket süllyesztett, forrósággal fárasztott,

hiszen nála többet még soha senki nem szenvedett.

Minden múlandó

Mulandó a tavasz, a nyár,

az őszi nap, s a hideg tél,

a pillanat meg sosem vár,

újabb és újabb utakra kél.

Mulandó az öröm, a bánat,

az egészség és a fájdalom,

a szívekben zűrzavar támad,

lesöpör mindent az ártalom.

Mulandó a nevetés, a harag,

a mosolyt könny mossa el,

a gonoszság is fűbe harap,

békét a lélek nem igen lel.

Mulandó a szerelem, a báj,

a barátság, elillan a szépség,

változik a megszokott táj,

egyszer eltűnik a fájó kétség.

Mulandó jövő, az igaz éget,

a végtelen magára nem talál,

elhozza majd a sors a véget,

s az életet felváltja a halál.

Keserű harag

Az élet útján sok a teher,

vágyak válnak semmivé,

a kudarc igen fájón lever,

valakiből lehetsz senkivé.

Álmok szállnak a légben,

veszteség érhet és bánat,

nyomod eltűnik a térben,

a lelked marad a te várad.

A szeretet sem lesz örök,

helyét átveheti a gyűlölet,

a kapcsolatok sora döcög,

könnyen elszáll a bűvölet.

A harag is édesen keserű,

s lehet értelmetlen dolog,

semmi sohasem egyszerű,

a világ nem körötted forog.

A homály fátyla

A sötétség ideje reánk telepedett,

félelmet, pánikot hozott magával,

kígyó módra áldozatára tekeredett,

nem foglakozik az ember bajával.

Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,

rettegésbe tolva, rabságba taszítva,

a szabadságnak nem jut hely, s tér,

a remény meghúzza magát lapítva.

Az értelem könnyen máglyára kerül,

már nem bír el a sokszoros teherrel,

minden jó a háttér mocsarába merül,

a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.

Nem kellenek rakéták, sem romok,

azokon uralkodni értelmetlen volna,

mi maradna, csak hamu és homok,

mindez nem erről a vágyról szólna.

Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,

válságba taszítják a nemzetek javát,

meg akarnak semmisíteni hont, hazát,

elnémítani az ész, s az igazság szavát.

Azután megmentőként tűnhetnek fel,

kik uralni tudják a megmaradt létet,

a homály fátyla egy fondorlatos csel,

a végzet kijátssza majd az összes tétet.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31