Saját alkotásaim
Álarc mögött más a világ,
másnak tűnik a sok virág.
Másként szállnak a felhők,
utolsókból lesznek elsők.
Másféle zöldek a bokrok,
eltűnnek a vízről a fodrok.
Más formájúak a hegyek,
s másfelé fújnak a szelek.
Másokká válnak a barátok,
széthullhatnak a családok.
Aki tud, másképpen szeret,
ajándékot is másként vehet.
Minden mássá válik hamar,
mi eddig volt, immár zavar.
Mire az álarc majd lekerül,
a világ tudatlanságba merül.
Napjaink tele vannak félelemmel,
a legkisebb mozgás feszültté tehet,
a lélek reszket és telve sérelemmel,
mindez gyors összeomláshoz vezet.
A félelem megbetegít, fogságba zár,
s leépíti a szervezet véderőinek falát,
a támadókra így biz könnyű harc vár,
a rémület erősíti a szívdobogás zaját.
Az immunrendszer kapitulálni kezd,
már nem véd hatásosan, erejét veszti,
nem megnyugtató a sok hamis teszt,
az életet a sok bizonytalanság kikezdi.
A bezártság elhidegíthet egymástól,
idegessé, ingerülté válnak oly sokan,
mindenféléket képzelnek egymásról,
eközben az idő számolatlanul rohan.
Küzdeni kell, s fel kell venni a harcot,
fejet hajtani nem szabadna, nem lehet,
fizettünk mindezért éppen elég sarcot,
a járvány jött, ölt, de most már elmehet!
Érzések, érzelmek és gondolatok,
bájak, vágyak, csaló fondorlatok.
Múltbéli árnyak, fájdalmas sebek,
soha be nem gyógyuló égő hegek.
Láncon vergődik a magányos szív,
mely újabb, csodásabb kalandra hív.
Azonban magával ragadja a félelem,
amely a lelket sötétben tartó lételem.
Elvesztett bizalom, fék nélküli harag,
az idő mindezek ellenére előre halad.
Félénk remények, igen kemény utak,
sivataggá váló lelkek, kiszáradt kutak.
Küzdelemre képtelenné váló akarat,
burjánzik a sötét, mint egy daganat.
Rejtek mélyén szunnyadó parázs,
talán visszatérhet egyszer a varázs.
Jöttek-mentek a történelmi korok,
háborúk, csaták, kudarcok, bukás,
az emberi faj sokszor igen konok,
mindig azt hitte, hogy övé a tudás.
Kegyetlen kapzsiság jellemzi őket,
bárkit elárulnak, megölnek, ha kell,
máglyára küldtek férfiakat, s nőket,
lelkük háborog, békét sohasem lel.
A politikát érdekük szerint alakítják,
s a hatalomért megtennének bármit,
állandóan a vagyonukat gyarapítják,
gyakran céljaikért feláldoznak bárkit.
Túlszaporodták a bolygót, az életteret,
s kiirtották az élővilág számtalan faját,
az ember azt hiszi, hogy bármit tehet,
mindennek mindig elveheti a legjavát.
Fogyóban az ásványi kincsek, az olaj,
bepiszkítottak az egykor tiszta vizek,
sokfelé hallatszik ágyúdörgés és robaj,
folyamatosan harcban állnak a hitek.
Ostoba eszmékért küzdenek oly sokan,
azt sem értve, hogy miről is papolnak,
még maguk sem tudják miként, hogyan,
de addig is tovább gyilkolnak, rabolnak.
Nem látják be, hogy vannak határaik,
miket túllépve a vesztükbe rohannak,
elfordulhatnak tőlük a legjobb barátaik,
terveikből jók már nem igen fogannak.
Lassan eluralkodik a féktelen gyűlölet,
a pánik, a rettegés, a félelem, a harag,
nem hat többé sem bűbáj, sem bűvölet,
csendben örülni fog az, aki megmarad.
Zöldellő mezőkön
útra kell a remény,
s láncait próbálja
ledobni a szegény.
Küzd becsülettel,
ismerve a múltat,
tudja igen sok az,
ami rajta múlhat.
Nehéz terhet visz,
sóhajok szele kíséri,
s a sajgó szíveknek
a szabadságot ígéri.
Suhan a világ körül,
tüzet gyújt az éjben,
a lelkeket gyógyítva
száguldozik a térben.
Pihenni nincs ideje,
nem állhat le soha,
hisz akkor sokaknak
az álmát viszi tova.
Kongó utcák, üres terek,
gyötrő félelem és bánat,
egymástól rettegő felek,
a pánik éjszaka is támad.
Elhidegült barátok, család,
hóhérnak tűnő szomszédok,
a világ igen hitvány, galád,
mást kihasználó moslékok.
Rácsok nélkül is bezárt élet,
már ha annak lehet nevezni,
vírus fenyegeti most a létet,
bárkit könnyű megvezetni.
Eközben kint madárdal szól,
virágillatot fúj a szél szerte,
régóta volt a Föld ilyen jól,
e csatát a természet nyerte.
