Évmilliárdok porából megszületett a Föld,
formálták földrengések és izzó vulkánok,
létrejött rajta az egysejtűek világa, s a zöld,
kemény szikláit mosták az óceáni hullámok.
Telt-múlt az idő, felszínén burjánzott az élet,
milliónyi faj tarkította gömbölyded formáját,
az idő előrehaladta egyre csak növelte a tétet,
hatalmas erdők, s mezők borították az orcáját.
Boldogan élvezte az életerőt adó Nap erejét,
folyton változva egyáltalán nem unatkozott,
csodálta a formálódó életközösségek seregét,
kiegyensúlyozott volt, s annak is mutatkozott.
Egy sötét pillanatban a sors nagyot hibázott,
kifejlesztette a leggyilkosabb fajt, mit lehet,
viharfelhők gyűltek, ezernyi villám cikázott,
bánatában nem igazán tudta, hogy mit tehet.
E faj határtalanul, kapzsi módon pusztított,
más élőlényekkel kegyetlenül elbánt rendre,
gonosz, könyörtelen mivolta sosem szundított,
a legsötétebb véres idők sem intették csendre.
Háborúk dúltak rajta, nagyon-nagyot csalódott,
Föld-anya megelégelte mindezt, betelt a pohár,
számtalan sebből vérezett már, szinte halódott,
arra vágyott, inkább borítsa be testét a mocsár.
Hurrikánokat gerjesztett, szökőárakat támasztott,
haragjában és fájdalmában tovább nem engedett,
szárazföldeket süllyesztett, forrósággal fárasztott,
hiszen nála többet még soha senki nem szenvedett.
