Saját alkotásaim
Mindig csak a majd és a most olyan ritkán,
könnyebb halogatni, legyen az bármi,
mint tenni, s kimondani tisztán.
Mindig csak a majd, talán egyszer, valaha,
ha lehet később, de még inkább soha,
s így alszik ki a bizalom parazsa.
Mindig csak a majd, a majd újra, meg újra,
amíg ez a folyamat nem fog változni,
senki nem lép a korlátain túlra.
Valaha volt egy kék bolygó, amelyen az élet lakozott,
fák, bokrok és sok tiszta víz tarkította a felszínét,
este a Hold fénylett, nappal a Nap ragyogott.
Telt-múlt az idő, történelmi korok követték egymást,
jó és rossz hadakozott állandóan, ahogyan ma is,
és eme élő bolygó ellen, elkövettek egy, s mást.
Egykori fénye megkopott, lepusztított lett és szürke,
a milliónyi életforma, amely lakta, végleg kihalt,
és megszólalt körülötte, az égi végzet kürtje.
Valaha volt egy kék bolygó, mára sok mocsokkal teli,
régi szép hegyeit és völgyeit sokfelé szenny borítja,
s pazar mivoltát vissza, soha többé nem nyeri.
Mi egykoron jó volt, mára már nem létezik,
ügyesen elpusztították az idők folyamán,
és sajnos többé vissza nem is érkezik.
Megfélemlítettek és kiöltek rengeteg lelket,
megmérgeztek több milliárdnyi tudatot,
így igyekeznek megvalósítani a tervet.
A tervet, amely nem a szépről, a jóról szól,
ellenkezőleg, közeleg az örök sötétség,
s mindig egy újabb, egy másik kór.
Egymás ellen fordulva, haldoklik a szeretet,
a megértés meg nem értéssé válik hamar,
s mindez megterhel felnőttet, gyereket.
Sok barátság nem éli túl e nehéz időszakot,
a szerelmek sem olyanok mint réges-rég,
s elérkeztek az ellenséges időszakok.
Mi egykoron jó volt, ma már csupán álom,
amely felsejlik a nyugtalan éjszakákon,
s a szív várja, hogy újra valóra váljon.
