Saját alkotásaim
Miért hagyja az elefánt, hogy nekimenjen a bolha,
és igyekezzen egyfolytában a vérét kiszívni,
éreztetve, hogy az elefánt neki szolga?
Miért hagyja, hogy folyamatosan hőzöngve csípje,
élősködjön rajta, mint egy beképzelt király,
és megpróbálja őt belefojtani a vízbe?
Miért hagyja az elefánt, hogy ez a mihaszna uralja,
kihasználja és kinevesse, miközben egy senki,
s csupán az elefánton múlik az uralma?
A mesék birodalmában szabadon szárnyal a fantázia,
bárkiből lehet hős, király, királylány, varázsló,
csupán az eszét, s az álmait kell használnia.
Lehet bátor lovag, ki megmentette a hercegnő életét,
válhat manóvá, tündérré, mágussá, törpévé,
és feltalálóvá, aki körberepülte a féltekét.
A mesék birodalmában minden perc izgalom, csoda,
kalandokban nincs hiány, unatkozni nincs idő,
s aki már járt ott, nem vágyik máshová, soha.
A hím oroszlán a szavannát járta,
büszkén sétált, ereje teljében volt,
izzasztó körútjának a végét várta,
minden a területvédelemről szólt.
Falkája ezalatt élelemre vadászott,
lopakodva cserkészett majd támadt,
sokszor csak egy helyben tanyázott,
a várakozásba gyakorta belefáradt.
A felség hazaérte után enni kezdett,
tömte a húst, mit a többiek szereztek,
a gnú bizony elég sovány, nyeszlett,
ennél ők jóval táplálóbbat szerettek.
A kölyköknek alig maradt élelem,
keservesen rágták a bőrt, a csontot,
még sohasem érezték mi a félelem,
apjuk az ellenségre bátran rontott.
Éjjel négy támadó lépte át a határt,
szándékuk egyértelmű, győzelem,
a király bömbölve hallatta a szavát,
remélve, hogy ő kerül ki győztesen.
Erőteljesen az ellenfelekre támadt,
azok meglepődve hőköltek vissza,
nem érezte, hogy lassú, vagy fáradt,
a családjáért ha kell, a vérüket issza.
Harapták és marták az oldalát, hátát,
mancsok tépték, s szaggatták a farát,
felhasították a véresen morgó száját,
mégsem tudták megnyerni a csatát.
Hiszen a sajátjaiért küzdött vérezve,
falkájáért fel is áldozta volna magát,
dühödten, s fájdalmat nem is érezve,
ellátta a hívatlan betolakodók baját.
Morani emlékére.
