A lelki béke

A lelki béke, egy mindenki által áhított állapot,

amely nagyon keveseknek adatik meg,

habár sokan eljátsszák a látszatot.

 

A látszatot, mely a nyugalomról, s békéről szól,

ám valójában feszültséget, s bánatot rejt,

ki rejtegeti fájdalmát, tudja ezt jól.

 

Ugyanakkor szégyelli az érzéseit, s szíve óhaját,

fél, hogy kihasználhatják a gyengeségét,

s belülről hallja meg önnön sóhaját.

 

Annyira nehéz megbirkózni a valóság árnyaival,

melyek megkeserítik a létet, s a vágyakat,

és könnyen leszámolnak az álmaival.

 

A lelki béke, egy mindenki által áhított állapot,

amely nagyon keveseknek adatik meg,

habár sokan eljátsszák a látszatot.

meditate, relax, relaxing

Béke és nyugalom

Béke és nyugalom, napfény és csend,

zöldellő mezők, nyíló virágok, felhők,

vidám madárcsicsergés, s apró neszek,

élénk rovarseregek, s hajladozó erdők.

 

Béke és nyugalom, csodás természet,

a páratlan élővilág lenyűgöző varázsa,

parányitól a hatalmasig, ezerféle élet,

mindezeknek a lélekre biz jó a hatása.

tree, flowers, meadow

A Béke

Fáradtan, porban poroszkál a Béke,

s hiszi, hogy útjának még nincs vége.

Egy szikla mellett védett helyet talál,

lepihen kicsit, még várhat rá a halál.



Visszagondol a múltra, a régi időkre,

a szép pillanatokra, az előre vivőkre.

Ősidők óta rója a hegyeket, völgyeket,

ismer minden bokrot, füvet, tölgyeket.



Számtalan kort túlélt és sokat látott,

állandóan a megnyugvásra vágyott.

Bármerre is bandukolt háború zajlott,

a csatazaj már kilométerekről hallott.



Néhanapján sikerült békét vinni nekik,

remélte a segítségében örömüket lelik.

Sajnos tévedett. Az érdekük más volt.

Álmuk a pénzről, s a hatalomról szólt.



A kapzsiságuk nem igen ismert határt,

látta már, hogy nehezen nyerhet csatát.

A legapróbb földért gyilkoltak rendre,

sohasem vágytak igaz szívből a csendre.



A földrészek vértől áztak, tűzben égtek,

harácsolás zajlott, sokakat széjjel téptek.

Éhínség, betegség, s járványok dúltak,

adóztak elnyomva, míg ki nem múltak.



Változtak a korok, de a gonosz maradt,

a Béke jó szándékával a semmibe haladt.

Bolond öreg remetének nézik oly sokan,

küzdelméből sajnos semmi jó nem fogan.



Kipihenve felállt, s fogott egy erős botot,

a reményre és a szeretetre keresne okot.

A szívéhez kapva, fájón sóhajtva nyúlt el,

az emberi világ igazi békére soha nem lel.

vc3a1ndor21

A béke pillanata

Tüzesen perzsel a Nap, izzik az ég,

gyorsuló ütemben közeledik a vég.

Alant harcok zaja szól, ágyú dörög,

a küzdők kezében éles kard csörög.



Vérben ázik a föld, halál bűze terjed,

a leselkedők serege minderre gerjed.

Valótlan krónikákat írnak a valóról,

hazudnak igazról, szépről és hajóról.



Hisz hajón közeleg a felmentő sereg,

a béke pillanata egy hajszálon lebeg.

Elég volt a veszteségből, nagy a kár,

vérengzés után a nyugalom kora vár.



39316 n

Csodás virágok

Virágok illatát hordja a szellő,

az égen alig van néhány felhő.

Pompás szirmok, pazar színek,

örömöt hoznak minden szívnek.



Nyugalmat sugallnak, s békét,

nem látni a virágmezők végét.

Varázsukkal rabul ejtik a lelket,

mely általuk boldogságra lelhet.



Orgonák, íriszek, gyöngyvirág,

jácintok, tulipánok és hóvirág.

Lila akácok, orchideák, rózsák,

mindegyikükből áramlik a jóság.



Szebbé teszik a napokat, éveket,

változatossá a mezőket, s réteket.

Sokkal szegényebb lenne a világ,

ha nem nyílna a sok csodás virág.



cornus, flower tree, tree

Álomvilág

Zöld mezők fölött süt a Nap,

kristálytisztán csobog a patak,

a dús rét mindennap esőt kap,

kék vizű tóban úsznak a halak.

 

Az élőlények szeretik egymást,

nincs gyilkolás, irigység, harag,

másoktól tanulnak egy, s mást,

tudásukból az idő le nem farag.

 

Szeretet árad a tiszta levegőben,

nincs betegség, nincs fájdalom,

a Nap is mosolyog lemenőben,

nem létezik környezeti ártalom.

 

Az ember szíve ölelésre vágyik

és békétlenségnek nyoma sincs,

minden jó után jön újabb másik,

a legapróbb öröm is nagy kincs.

moss 4574684 1280

A nyugalom völgye

Napfény ragyogta be a tájat, melynél szebbet, emberi szem ritkán láthatott. Fákkal, virágzó bokrokkal borított dombok, hegyek gyűrűjében, hatalmas völgy terült el. Tavaszi szellő cirógatta a pompás virágok szirmait. A dús, zöld réten, megannyi apró élőlény élte mindennapjait.  E nyugalmat ritkán zavarta meg ember jelenléte.

Ma viszont, kora reggel óta csatazajtól volt hangos ez az idilli táj. Kardcsörgés, lódobogás, nyílvesszők susogása verte fel a megszokott csendet, az egész völgyben. Dárdák roppantak, pajzsok koppantak és nyögés, jajgatás, halálhörgés hallatszott mindenfelé. Vértől vöröslött a rét. Emberi végtagok, levágott fejek, lótetemek hevertek szanaszét. Porfelhő szállt a csatatér fölött. A halál szaga töltötte be a levegőt.

A forgatag sűrűjében, elszántan küzdött egy jól megtermett lovag. Villámgyorsan forgatta a kardját, miközben pajzsával védte magát. Idomított lova prüszkölve rúgta, harapta az ellenséget. Mellette küzdő társát hátulról le akarta szúrni egy idegen harcos, ám nem volt szerencséje. Ő rögtön lecsapta a karját. Ekkor kapott nyílvesszőt a lova. Nyerítve rogyott össze. Kis híján maga alá temette. Rögtön talpra ugrott és küzdött tovább. Nem volt vesztegetni való ideje. A következő percben lovasok vették körül, akik ugyanolyan páncélt viseltek, mint ő. Egy fehér lovat is hoztak neki.

Nem lehet igaz! Ma már két lovat lőttek ki alólam. – szólt oda a zászlóhordozónak.

Azt hiszem ideje bevetni a tartalék erőinket. – folytatta.

Egyetértek uram. Nagy a túlerő. Az embereink fáradnak. – hangzott a válasz.

Na, akkor utánam! – Ezzel nyeregbe pattant és úgy két tucat lovag kíséretében vágtatva indult az egyik magaslat felé. Nyilak suhantak és csapódtak be a közelükben. Több katona is holtan bukott le a lováról. Ő maga három nyílvesszőt is felfogott a pajzsával, de a negyedik a combjába csapódott. Felordított a fájdalomtól, mégis a nyeregben maradt és folytatta az útját tovább. Kis idő múltán a csapatával együtt eltűntek a domboldal mögött. Az ellenség azt hitte, hogy elmenekült és sorsára hagyta az embereit. Ebben a hiszemben még nagyobb lelkesedéssel támadták a hátrahagyott, kisebb létszámú sereget.

A domb túloldalán úgy tízezer páncélos lovas várakozott felsorakozva.  Látták a közeledőket.

Biztos a király parancsát hozzák. – mondta az egyikük.

Éppen ideje lenne. Már belefáradtam a várakozásba. – válaszolt a parancsnoka.

A közeledők megálltak egy magasabb ponton. A fehér lovon ülő lovas páncélja iszamos volt a vértől. A combjából kiálló nyílvessző okozta sebből patakzott a vér. Látszólag cseppet sem törődött vele. Levette a sisakját. A sereg meglepődve látta, hogy ez nem egy futár, hanem maga a királyuk. Nagy üdvrivalgásban törtek ki. A király csendre intette őket, majd teljes torokból ordítva szólt hozzájuk.

Katonák! Lovagok! Hazám fiai! Az ellenség betört az országunkba! Végigpusztították falvainkat, letarolták a terményeinket! Legyilkoltak minden útjukba kerülő férfit! Asszonyaitokat megbecstelenítették, gyermekeiteket pedig elhurcolták rabszolgának!  Itt és most, lehetőségünk van rá, hogy megállítsuk őket! Ideje számadást készítenünk! Vereségünk esetén mindenünk odavész! A szabadságunk, a hazánk, a családjaink, gyermekeink és nem utolsó sorban az életünk is!

Mire is mennénk az életünkkel, ha már semmink nem marad? Hogyan néznénk a népünk szemébe, ha nem tudnánk megvédeni őket? Mit gondolnának rólunk az utódaink? Miként emlékezne reánk a történelem?

‒ Több ezer katonám fekszik holtan a mezőn és majdnem ugyanannyi sebesültünk van! Ma két lovat lőttek ki alólam! Megsebesültem, de mindez mit sem számít, ha nem tudjuk megvédeni az országunkat! Kevesebben vagyunk, de mi az otthonunkért küzdünk! Az életünkért küzdünk! A szeretteinkért küzdünk! Vessünk számot és válaszoljunk a sorsnak! Minket nem lehet legyőzni! Minket nem lehet elpusztítani! Minket nem lehet megsemmisíteni és kitörölni az emlékezetből! Húzzunk most együtt kardot! Fel a pajzsot, a dárdát, az íjakat és előre a győzelemért! Előre a szabadságunkért! Velem tartotok?

A király kihúzta a kardját, megrántotta a gyeplőt, mire a paripa hangosan nyerítve két lábra állt és a levegőt rugdalta. Óriási ováció hallatszott. Az egész sereget áthatotta a lelkesedés. Az uralkodó fájdalmasan mosolygott, majd feltette a sisakját.

Utánam derék lovagjaim! Utánam a győzelemért! Végezzünk velük!

A hadsereg nekilódult. Dübörgött a föld a lovak patája alatt. Páncéljukon csillogott az immár lenyugodni készülő Nap fénye.

A völgyben, eközben már-már eldőlni látszott a csata. A betolakodók lemészárolták a királyi had legnagyobb részét. A közelgő győzelem mámorából, erőteljes dübörgés térítette magához őket. A domb irányába tekintettek. A napfénnyel szembenézve, hunyorogva, megdöbbenve látták, ahogyan óriási lovas sereg közeledik feléjük nagy iramban.

Mire leszállt az este, valamennyi megszálló holtan feküdt a vöröslő fűben. Az ország megőrizte szabadságát és függetlenségét.

A csata végén a király ledobta a sisakját és szomorúan nézett körbe. Fáradt, meggyötört arca komoly volt. Amerre a szem ellátott, a számára ismerős, halott lovagok hevertek. A nyílvessző okozta sebe nagyon fájt és sántikálásra kényszerítette. Magától pár méterre meglátta az országa egyik lobogóját a fűben, szakadtan, véresen. Odabicegett, lehajolt és felemelte, majd remegő kézzel a magasba tartotta és a katonáira nézve rövid beszédet mondott.

Győztünk! Győztünk derék lovagjaim! Nagy árat fizettünk érte! Itt fekszik népünk színe-java! Most menjetek és pihenjetek! Holnaptól újraépítjük a hazánkat!

A gyönyörű vidék hónapok múltán ismét olyannak tűnt, mint annak idején, azonban ennek a harcnak a nyomait megőrizte örökre, a csend alatt is.

39316 n