Saját alkotásaim
Az élet útján sok a teher,
vágyak válnak semmivé,
a kudarc igen fájón lever,
valakiből lehetsz senkivé.
Álmok szállnak a légben,
veszteség érhet és bánat,
nyomod eltűnik a térben,
a lelked marad a te várad.
A szeretet sem lesz örök,
helyét átveheti a gyűlölet,
a kapcsolatok sora döcög,
könnyen elszáll a bűvölet.
A harag is édesen keserű,
s lehet értelmetlen dolog,
semmi sohasem egyszerű,
a világ nem körötted forog.
A sötétség ideje reánk telepedett,
félelmet, pánikot hozott magával,
kígyó módra áldozatára tekeredett,
nem foglakozik az ember bajával.
Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,
rettegésbe tolva, rabságba taszítva,
a szabadságnak nem jut hely, s tér,
a remény meghúzza magát lapítva.
Az értelem könnyen máglyára kerül,
már nem bír el a sokszoros teherrel,
minden jó a háttér mocsarába merül,
a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.
Nem kellenek rakéták, sem romok,
azokon uralkodni értelmetlen volna,
mi maradna, csak hamu és homok,
mindez nem erről a vágyról szólna.
Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,
válságba taszítják a nemzetek javát,
meg akarnak semmisíteni hont, hazát,
elnémítani az ész, s az igazság szavát.
Azután megmentőként tűnhetnek fel,
kik uralni tudják a megmaradt létet,
a homály fátyla egy fondorlatos csel,
a végzet kijátssza majd az összes tétet.
Alkonyodik. A Nap lepihenni készül,
aranyló sugaraitól minden megszépül.
Enyhe tavaszi szellő simítja végig a tájat,
az éj sötétje magára nem sokáig várat.
Felharsan a fekete rigók esti, párzási dala,
a legtöbb állat fáradtan pihenni indul haza.
Duzzadnak a fák rügyei, sarjad a fű a réten,
az égen vadludak szállnak sorban, szépen.
A tavasz csalhatatlan jelei ezek. Végre!
Mindenki vidámabban néz fel az égre.
Felbukkannak az első csillagok az égen,
a Hold sem ragyogott ennyire már régen.
A kis társaság találkozott a megbeszéltek szerint,
úgy érezték szükségük van kikapcsolódásra megint.
Összekészítettek mindent, ami ehhez csak kellett,
mindegyikőjük igyekezett megtenni, ami tőle tellett.
Esteledett. A Nap aranyló korongja pihenőre készült,
fáradtan cirógató sugaraitól az egész kert megszépült.
Végre fellobbant a tűz. Apró, izzó szikrák szálltak tova,
az őket figyelő szemek sokszor nem látták, hogy hova.
A nyársakon füstölt szalonna és kolbász díszelgett,
a sütögetők lábai mellett, a szomszéd cicája hízelgett.
Akadt paradicsom, paprika, hagyma, ki mit szeretett,
volt bőven, valamennyiük mindenből bátran vehetett.
Torkuk olajozására ittak üdítőt, pálinkát, sört és bort,
hiszen a mai, nagyon régen várt este, a lazításról szólt.
Eltelve beszélgettek, a csillagok már lenéztek rájuk,
hazaindulni és aludni egy jót, ez lett minden vágyuk.
Születésünkkor nem is sejtjük,
mi várhat reánk még az életben,
meglehet soha meg nem fejtjük,
bár sokszor elképzeltük lélekben.
Életünk útja rögökkel van telve,
s a sors akadályokat állít elénk,
fantáziánk bennünket átölelve,
kellemes álmokat repít felénk.
Mindez szemfényvesztés csupán,
a valóság bizony rideg, s kemény,
hiába bámul az ember olyan sután,
biz nem lesz vele mindig a remény.
Sőt, talán soha nem is volt mellette,
hiába hitette el oly gyakran magával,
a vágyak beszéltek folyton helyette,
igazából sohasem bírt el a bajával.
Bár akadtak jobb pillanatok, évek,
a szépség köde árnyalta a napokat,
lehettek csodás élmények, szépek,
mindez nem fedhette el a bajokat.
Halálra ítéltek vagyunk, nem mások,
mind úgy végezzük, bármi történjen,
az élet végtelenjében kavargó bábok,
elveszünk a halálba vezető örvényben.
Egy gyönyörű tavaszi reggel,
mosolyogva ébredezett a Nap,
neki sohasem csörög a vekker,
frissítőnek harmatcseppet kap.
Vele együtt kelt a test, s a lélek,
vidáman szaladtak a dús réten,
tudták várnak rájuk napok, éjek,
így egyikőjük sem maradt tétlen.
Kéz a kézben meneteltek az úton,
mindig szeretve ölelték egymást,
még nem merenghettek a múlton,
volt idejük megtenni egy, s mást.
Legyőzhetetlen párost alkottak,
egymás mellett, egymásért éltek,
kudarcot biz soha nem vallottak,
jó formájukban senkitől se féltek.
Múltak a napok, s teltek az évek,
kettejük párosa feszültséggel telt,
már nem voltak boldogok, szépek,
igaz nyugalmat egyikük sem lelt.
A lélek fiatal maradt, fürge, gyors,
a test megkopott, leépült rendesen,
gazság mit hozott számukra a sors,
télvíz idején búcsút vettek kedvesen.
Csillogó szemek, vidám arc,
az élet egy szakadatlan harc.
Bűbájos mosoly, s érző szív,
a lélek mindennap csatát vív.
Puha kacsók, kedves szavak,
megemlítésre érdemes javak.
Túlterhelt napok, kínzó éjek,
szeretet, vágyak, igen mélyek.
A kiszolgáltatottság komoly,
az akarat béklyójában fogoly.
Szállni szeretne az új remény,
ám börtöne fala rideg, kemény.
Sóhajok szárnyalnak a szélben,
megmerülnének már a kéjben.
A változás izzó parazsa hevül,
szikrája gyönyört ébreszt belül.
Az élet hosszú lemondások sora,
melyeket be fog lepni az idő pora.
Küzdelmek, próbatételek, gondok,
végül maradnak az emberi roncsok.
Emlékek ködös fátyola száll odább,
az út végénél azonban nincs tovább.
Semmivé válik minden mi csak volt,
valamennyi perc az elmúlásról szólt.
Tombol a vihar, s tajtékzik a tenger,
a habok között hányódik egy ember.
A víz sodra dobálja tetszése szerint,
fuldoklik, kiált, majd lemerül megint.
Levegő után kapkodva harcol az árral,
fantáziája a vég küszöbén is szárnyal.
Felidézi a nemrég átélt boldog perceket,
az álmaiban már beteljesedett terveket.
Ereje fogytán, de nem adja meg magát,
bár kezdi érezni a közelgő halál szagát.
Görcsbe rándul a gyomra, feszül a teste,
milyen szép volna a kedvesével az este.
Nyeli a sós vizet, kiköpi, s küzd vadul,
akarata erős, azért sem marad majd alul.
Tett egy ígéretet és azt meg kell tartania,
az igazi érzéseit úszva is be kell vallania.
Látása homályosul, szíve erősen dobog,
ereiben a vér a szenvedély erejével robog.
Hirtelen lenyugszik a tenger, kisüt a Nap,
reméli a sorstól egy újabb lehetőséget kap.
A juhok akolba zárva bégetnek,
mi történni fog velük nem értik,
sajnos már nem sokáig élhetnek,
ám végük közeledését nem érzik.
Meg vannak osztva egymás iránt,
nem ugyanúgy rágcsálják a füvet,
nem fogják fel a jó, helyes irányt,
pedig a halál gyorsan feléjük üget.
Birkamód, némán, tétovázva állnak,
nem érdekli őket az utódok hangja,
már csak a lemészárlásukra várnak,
nem számít, melyiknek mi a rangja.
Legyen az tarka, fekete, vagy fehér,
vastag gyapjújú, netán frissen nyírt,
a semmittevésük egy aláírással felér,
s nem fogják tudni továbbadni a hírt.
Az akol körül áll a gyilkosok sora,
a nyájon röhögve fenik a bárdokat,
a birkák ezt nem fogják érteni soha,
végleg elveszítik a szép juh álmokat.
Egyikük sem menekül, hiába remélt,
feleslegesen árulta el nyájbéli társát,
ostobaságuk fajuk kiirtásával is felér,
irántuk egyetlen birka sem érez hálát.
Dülledt szemű, levágott fejek tömege,
néma elmúlás, hörgés nélküli hangok,
nem hallatszik messze a szívek zöreje,
elég lesz a fejsze, nem kellenek tankok.
A birkanép önként átadja majd magát,
mind a másikat okolja, naivan, hiába,
a történelem nem hallja nyájuk szavát,
sorsukkal így nem szállhatnak vitába.
