A káosz felé

Egykor a galaxisok mélyén,

utat tört az élet, s az értelem,

a Tejútrendszernek a szélén,

kitágulni látszott a végtelen.

 

A fény szikrája tüzet gyújtott,

fellobbant a láng, a jó, a tudás,

a sötétség erőire bíz lesújtott,

a hitványaknak maradt a futás.

 

Épült, s szépült a sivár világ,

városok és falvak jöttek létre,

a teret betöltötte a sok virág,

válaszokat kerestek a miértre.

 

A bolygót számtalan faj lakta,

színessé varázsolva a napokat,

a természet a fejlődést hagyta,

létrehozott kicsiket, nagyokat.

 

Egy ideig békében megfértek,

mindőjük tette a dolgát rendre,

szükségleteik szerint megéltek,

nőtt a tudatuk, a vágyuk egyre.

 

Ám életre kelt a gonosz ereje,

háborúk pusztítottak a Földön,

folyton harcolt a fény serege,

vér szaga terjengett a zöldön.

 

Manipulációk, s halálos tervek,

háttérbeli szándékok sokasága,

a fénynek ásott gyilkos vermek,

méreg az értelemnek poharába.

 

A véreskezűeknek ez sem elég,

mocskot öntenek a szépre, jóra,

a fekete szutyokban bármi elég,

elpusztul benne fauna és flóra.

 

A világot kényszerítenék térdre,

elsorvasztanák ki ellenáll nekik,

senki sem nézhet most már félre,

ha megteszi, ez a világ elveszik.

devil, chaos, demon

A szomorú Nap

Ébredezett a Nap keleten,

álmatagon nagyot ásított,

arca szerepel több leleten,

jobbra nem is számított.

 

Harmattal frissítette magát,

vidáman felfelé szökkent,

szépséggel töltötte a hasát,

kíváncsisága nem csökkent.

 

A szépség alant tárult elé,

dús mezők, illatos virágok,

méhek, sasok szálltak felé,

csodásnak látta eme világot.

 

Mosolyogva folytatta útját,

az állatok menetét követte,

felidézte ifjúságát és múltját,

kenyere javát immár megette.

 

Bárányfelhők legeltek körötte,

patakok, tavak vize csillámlott,

az élővilág pihenni tért mögötte,

nyugat felé dörgött és villámlott.

 

A vidéket igen sötét vihar dúlta,

gaz lepte be a termékeny talajt,

régi rétjét a posvány felülmúlta,

némává téve az életteli kacajt.

 

Ezt látva a Nap szomorúvá vált,

magába fordulva vörösen izzott,

mindaz mit látott igencsak fájt,

bizodalma e világban megingott.

sun, clouds, sky

Vajon számít?

Köd fátyolán át látszik a múlt,

a történések folyamata és sora,

visszatekintve már nem is rút,

azonban nem jöhet vissza soha.



Lehet hinni azt, hogy más lesz,

bízni abban mi csak lehetetlen,

az egyén gyakorta rosszat tesz,

sokszor érzi is, hogy tehetetlen.



Sajna mégsem képes változtatni,

hiszen Ő a legjobb, Ő az ember,

könnyebb másokat kárhoztatni,

vívódásában nyugalmat nem lel.



S nem is fog, amíg be nem látja,

ugyanoly sebezhető, mint bárki,

álmában az egyre jobbat várja,

közben nem szereti a véget látni.



Az pedig eljön akarja, vagy sem,

senki nem tud elfutni a sorsa elöl,

lehet legalul, vagy magasan fenn,

vajon számít, ki mit gondol efelől?

dawn trees through the fog, winter, tree

Az idő markában

Apró magvak, hajtások, növények,

fák, bokrok, cserjék és sövények.

Mindegyikük a napfényre vágyik,

még ha a földből ki alig is látszik.



Az őket éltető talajba kapaszkodnak,

minden centiméterhez ragaszkodnak.

Hiszen az az övék, az ő éltető honuk,

függetlenül attól, mennyi is a koruk.



Változatos állatvilág, picik és nagyok,

egysejtűek, hüllők, kétéltűek és sasok.

Kérődzők, patások, s erős ragadozók,

halak, halevők, tetemekből falatozók.



Valamennyien védik a saját vérüket,

utódaikért feláldozzák önnön létüket.

Harc nélkül nem adják meg magukat,

míg az ellenfél fel nem tépi a hasukat.



Harcolnak egyedül, többen, falkában,

a végzet ott lohol mindőjük sarkában.

A gyenge elbukik, ha ellátják a baját,

a fehér faj miért nem védi meg magát?

waterfall, jungle, cliff

„Kedvencünk” a szúnyog

Szúnyog Szibilla vérimádó lévén,

látta a hirdetést a Szúnyog tévén.

Vér kapható azonnal és gyorsan,

nem kell érte órákig állni sorban.



Elég elrepülni a kis kertekbe este,

mikor ruhátlan az emberek teste.

Amíg a gazda locsol, vagy kapál,

a szúnyognép gondtalanul zabál.



Nőstény szúnyogunk beleéli magát,

siet, hogy ellássa az emberek baját.

Íme egy kert! A tulaj izzadt, fáradt,

röpül, beleszúr, kortyol vagy százat.



Az ember csapkod, jajgat, szenved,

s Szibilla zümmögi: Ide a nedved!

Vért akarok biz gyorsan, s azonnal!

Hiszi, könnyen végez a „fazonnal”.



Szaporodnom kell, méghozzá most,

s ahhoz szükséges az emberi koszt!

Ekkor hirtelen egy nagy ütést kapott,

az utókorra, egy utódot sem hagyott.

mosquito, biting, female

Fény az éjben

Sötétbe burkolózott a világ,

elborítja az elmét a Gonosz,

elhervad valamennyi virág,

a jó be semmit nem poroz.



Rideg közöny árad az éjben,

lefagy a derű, s pusztul a szív,

megdicsőülve fürdik a vérben,

a sötétség újra magához hív.



A szája szélén csorog a nyála,

büszkén hirdeti a véges véget,

hiszi mindenért neki jár hála,

az emberi fajért eleget vérzett.



Önhitten elámul saját magától,

alantasan, sunyin lapulva nevet,

ám vesztesen kerül ki a csatából,

önmagáért túl sokat nem tehet.



Lesújtva, vértől áztatva jajgat,

utat tör a Fény és apróra vágja,

erejéből új gonosz nem sarjad,

kialszik az örök sötétség lángja.

sun, dawn, nature

Az érzelmek világa

Szenvedünk, s küzdünk, harcolunk és félünk,
nincs más választásunk, ilyen világban élünk.
Szeretünk, bánkódunk, s tétovázóak vagyunk,
az élettől, sorsunktól vajon még mit kapunk?

Mindenkinek megvan a saját problémája, baja,
egyiknek kemény az élet, a másiknak meg laza.
Álmok, vágyak kísértenek minket utunk során,
sokszor későn ébredünk, máskor meg túl korán.

Magány, meg nem értés, megcsalás és bánat,
a fájdalom mely ér, nagyon, de nagyon fájhat.
Csalatkozunk, becsapottak vagyunk, de hiába,
bármily erősen kiáltsuk bánatunkat a világba.

Nem segít rajtunk senki, mi tudunk magunkon,
erős akarattal léphetünk túl a legtöbb bajunkon.
Történjen bármi, létünk legyen bármily kemény,
egy dolog ne hagyjon el soha, éspedig a remény.

woman, despair, loss

A nyugalom percei

Egy férfi sétál a varázslatos parkban,

kezében boríték, szemében könnyek,

ezen a mai megrendítő napon jött ide,

mivel úgy érzi itt sokkalta könnyebb.



Huncut fekete rigó rovarokat keres,

ugrálva nézi, ahogy a járdáról lelép,

ő csak szomorkásan mosolyog rajta,

fájón lehajol és egy virágszálat letép.


Néhány pillanatra eltűnnek a gondjai,

s csodálattal nézi a színpompás fákat,

körbetekint, mélyen szívja a levegőt,

miközben emészti a fájdalmas bánat.



Egykoron fénnyel volt telve a szíve,

remények sarjadtak lelkének mélyén,

megborzongva gondol a szép időkre,

holott már ott táncol a végzete szélén.



Langyos szellő cirógatja végig arcát,

mára a fáradt Nap is pihenőre készül,

rőt sugarai a zöld gyepen megtörnek,

hirtelen megroggyan és a feje szédül.



Leül a közeli padra, benyilall a dereka,

tapogatja, sóhajtozik, s eltorzul az arca,

körbenéz, látja a parkban nem jár senki,

az életben talán ez lesz az utolsó harca.



Kinyitja a borítékot, olvassa a leleteket,

elsápad, mintha kést szúrtak volna belé,

könnyeivel küszködik, az állát vakarja,

látja, amint egy macska közeledik felé.



Elmosolyodik, megsimítja puha szőrét,

a cica dorombolni kezd, s játszik vele,

a nyugalom percei elterelik a figyelmét,

a lelke csupa szép emlékekkel van tele.



A leletek alapján néhány napja maradt,

mégis küzdeni fog a gyilkos kór ellen,

ha netán mégsem sikerülne legyőznie,

legalább a hátralévő idő békében teljen.



tree, nature, park

Izzó világ

Pusztító napok, izzó világ,

gonosz sötétség mindenütt,

elenyészik az összes virág,

sokan elvesztik mindenük.



Kínzó gyötrelem, fájó élet,

csalódás, reménytelen bánat,

sokat szenved az igaz lélek,

az igazság magára még várat.



Becsapás, félrevezetések sora,

szemfényvesztő, hazug szavak,

ezeknek hinni nem szabad soha,

a valóság a pusztulás felé halad.



Oly kevés az öröm, a jó, a szép,

a becsület a haláltusáját vívja,

s gúzsba kötve szenved a nép,

becsapva a régmúlt időket hívja.



Kapzsi uralom, gyilkos vágyak,

hosszú, emberi nyájak menete,

minden nap rémálommá válhat,

s hullik a becsapottak serege.



Pont ez a cél. Pusztítani és ölni.

Elvenni másoktól amit csak lehet,

így fog az ismert világ összedőlni,

ez ellen csupán a józan ész tehet.



A józan ész, melyből sok is kevés,

a tiszta szív, ami ugyancsak ritka,

a vég előtt talán eljön egy felkelés,

az ébredés lehet a győzelem titka.

volcano, eruption, moon

Pecás este

Csillagok „szikráznak”‘

az esti égen,

a Hold is járja az útját

az éjben, szépen.

A víztükör felszínét fodrozza

az esti szellő,

e csodás látványhoz nem

hiányzik más, csak egy sellő.

Gondolta ezt Balfék Benő,

miközben óvatosan lépkedett,

s a kis ösvény mentén növényi

szárakat tépkedett.

Arra kellettek neki, hogy a fa

üregéből lárvákat piszkáljon elő,

mivel szerinte az esti pecázáshoz,

ez a fajta csali a nyerő.

A közelében apró villanásokkal

szentjánosbogarak szálltak,

odább a parton, termetes békák

zsákmányukra vártak.

Nemhiába, hiszen volt szúnyog

és egyéb vérszívó bőven,

marták rendesen Benőt is bőszen.

Fájdalmában csapkodott is mindenfelé,

jobbra-balra,

már csak a menekülést fontolgatta,

s nem gondolt céljára, a halra.

Belebotlott egy gyökérbe. A lámpája

a fához csapódott,

miközben a darabjait kereste, úgy érezte,

nem volt még ilyen csalódott.

Nem bírta tovább a fájdalmat.

Ez az estéje odaveszett.

A sötétben nekilódult, újból botlott,

de ezúttal a tóba esett.

Míg a hűs vízből kievickélt a partra,

az járt az eszében, hogy ilyet többé soha!

Az éjszakai horgászatnak még az

ötletét is száműzi magától tova.

luna, reflection, night
Kiss Gyula versei
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.