https://gyulaversei.hu/

A Szív és az Agy

A Szív és az Agy furcsa páros,

tudja ezt a tanya, falu és város.

Egyidősek, egyszerre indultak,

s olyan sok mindenen izgultak.

Együtt keltek, együtt pihentek,

izgalmukban sokszor pihegtek.

Szó nélkül is értették egymást,

biz megtettek már egy, s mást.

Együtt álmodtak, együtt féltek,

rossz dolgokból sosem kértek.

Bár nem kértek, kaptak bőven,

harcoltak mindez ellen bőszen.

Igen páratlannak mutatkoztak,

néhanapján mégis unatkoztak.

Kapcsolatukban vihar támadt,

a Szív és az Agy is belesápadt.

Mást éreztek, mást gondoltak,

már nem voltak megfontoltak.

A Szív az érzelmekre vágyott,

az Agy más magaslatra hágott.

Civakodtak a vitájuk hevében,

s haragudtak igazuk nevében.

A Szív lemondott a vágyairól,

az Agy szenilis lett az álmaitól.

Csatájuk egy napon véget ért,

mindkettőjük lelke békét kért.

Kinyújtották reszkető kezüket,

békében hunyták le szemüket.

Meseország veszte

Meseország szívében egy vár állott,

s szebbet kívülálló még nem látott.

Körötte legelő és bőven termő föld,

növényzete dús és mindenfelé zöld.

Dombok, hegyek a látóhatár szélén,

folyók, tavak az országnak a mélyén.

Lakói már régóta békességben éltek,

elkényelmesedtek és kicsit sem féltek.

Apró ivadékaikat kultúrára nevelték,

figyelmüket a jóra és a szépre terelték.

A veszély érzete végleg kihalt belőlük,

külső ellenségek sokat hallottak felőlük.

Irigyelték őket, s a vesztükre törtek,

bárkit, ki az útjukba került megöltek.

Meggyaláztak, pici darabokra vágtak,

el nem futó háziállatokat meghágtak.

Sírokon tapostak, s ordítva követeltek,

az ország összes városában lecövekeltek.

A nép fagyos rémületében házaiba futott,

ám az összefogás szó eszükbe sem jutott.

Összezavarodottan vártak a csodára,

amely soha nem jön el, rájöttek sokára.

A királyuk egy végső csatába hívta őket,

a hazáért tenni akaró férfiakat, s nőket.

Sérelmeik azonban fontosabbak voltak,

álmaik Meseország végzetéről szóltak.

Sajnos túl kevesen ragadtak fegyvert,

a sötét horda minden csapatot megvert.

Felperzselték az egykor csodás földet,

megfertőzték a vizet, s az éltető zöldet.

Az itt élt nép kipusztult az utolsó szálig,

történetük másoknak okulására válik.

Őszi ébredés

Apró briliánsként csillog a harmat,

az élővilág még csendben hallgat.

Napsugarak ragyogják be a tájat,

melynél szebbet senki nem láthat.

Színpompás levelek, tűlevelű erdő,

tisztaság, nyugalom és semmi fertő.

Neszek az avarban, ébred a vidék,

állatok sokasága jön elő, hogy igyék.

Éberen figyelnek, kémlelik a vizet,

amelyik óvatlan az az életével fizet.

Ragadozók lapulva prédára lesnek,

esélyük van rá, hogy ma húst esznek.

A növényevők menekülnek előlük,

talán nem is lesz zsákmány belőlük.

Halak lubickolnak a víztükör alatt,

élelemből még bőségesen maradt.

A látóhatár fölött szirti sas kémlel,

hadakozik az egyre erősebb széllel.

Nyüzsög az élet apraja és nagyja,

életterüket ez a pazar őszi táj adja.

Gondolatok sokasága

Gondolatok sokasága lebeg a térben,

tán kimondásra is kerülnek részben.

Legnagyobb részük a sötétben lapul,

őket az iszonyú félelem ejtette rabul.

A kudarctól való, oly rettegő félelem,

mely ellen soha nincs igazán védelem.

Biztosan a bizonytalanság, mi biztos,

a lelkekben parázsló érzelem titkos.

A szavak hazudhatnak, a száj járhat,

a testbeszéd azonban mindent áthat.

Megmutatja a valós érzést, a vágyat,

melyre csak az ölelésre váró vágyhat.

A tettek mégis sokszor csak lapulnak,

hibáikból igencsak nehezen tanulnak.

Gátlás, félénkség ereje uralja a teret,

a szív érzi, ennél sokkal jobb is lehet.

Vágtat az Óhaj

Vágtat az Óhaj szelek szárnyán,

Ő nem egy akármilyen látvány.

Álomvilág övezi a hosszú útján,

sokat rágódik jelenén és múltján.

Szeretne szeretni, de olyan nehéz,

reméli a boldogság hozzá is benéz.

Félénk és gátlásos, egy igazi jellem,

nem téveszti meg a bűbáj és kellem.

Őszinte érzelmekre vágyik legbelül,

olyanokra miket igazán megbecsül.

A sors sohasem volt kíméletes vele,

szíve mégis igaz szeretettel van tele.

A sötétség kora

A sötétség kora reánk települ,

a vég elől senki nem menekül.

Manapság gonosz idők járnak,

sötét árnyak lelkünkbe vájnak.

Folytonosan félelmet keltenek,

a dolgok egy irányba lejtenek.

Vírusként növekszik a rettegés,

állandósult a hazugság, tettetés.

Zsarolják, s fenyegetik a népet,

jó testvérek közzé vernek éket.

Szétforgácsolnak sok családot,

s előkészítik a halotti palástot.

Eme világon túl sok az ember,

s jókora részük többé nem kell.

A homály háttere felfedi magát,

elhallgattatja az értelem szavát.

A hatalomért bármire képesek,

a világ minden pénzére éhesek.

Leigáznák a Napot és a Holdat,

aki élve marad, chipet hordhat.

Ez maradna az utókorra végleg,

a szabadság létezhetne, névleg.

Gyermekek, s unokák sírhatnak,

amiért ily örökséggel bírhatnak.

A remény biz haláltusáját vívja,

az igazságot a mélyből előhívja.

Kettejükre véres küzdelem vár,

addig, míg a sötétség kora lejár.

De miért?

Az oktondi pocok készült a télre,

a kihívások elől sohasem állt félre.

Igyekezett begyűjteni mit lehetett,

a veszteségeiről naplót is vezetett.

Leírta benne hogyan élte az életét,

néha megosztotta mással az ételét.

Maga sem tudta hová vezeti a sorsa,

de miért is lett volna a válasz a dolga.

Szorgosan szedte a szemeket naponta,

mégis alig maradt valamennyi havonta.

Küzdenie kellett állandóan. De miért?

Feláldozta az összes percét. Ám kiért?

Az anyjának küldött volna egy kis magot,

de a zsíros pocok réteg bíz nem hagyott.

A Pocokügyi Hivatal rideg volt, kegyetlen.

De miért? Vesztes lett volna, az egyetlen?

Folyton igazolni kellett mit küld és kinek,

nehogy a ragadozók tartsák valaminek.

De miért? Sohasem volt szüksége rájuk.

A kizsigerelésével beteljesült a vágyuk.

Mikor bevitte a terményeit a magtárba,

bizonyítás után kerülhetett csak raktárba.

De miért? Neki nem járt az, ami másnak?

A répáját soha senki nem tartotta fásnak.

Állandóan az járt a fejében: de miért?

Kérdései elől gyakran a családja is kitért.

De miért? Ez a kíváncsiság vitte a sírba,

a körötte élők megkönnyebbültek sírva.

Nem telik el nap

Nem telik el nap riogatás nélkül,

az egész taktika a félelemre épül.

A félelem megtör, s beteggé tesz,

sokakból nagy roncshalmaz lesz.

Rettegnek nappal, rettegnek éjjel,

a szeretet érzése így hullik széjjel.

Átveszi helyét a gyűlölet, a harag,

az emberi lélek képlékeny anyag.

Eltompul az agy, az értelem kihal,

az őrület nem jó, nem szép, bizarr.

Elszáll a bizalom, s nem tér vissza,

eme aljas terv levét mindenki issza.

Régóta készül a gyilkosok mérge,

s immáron senki nem nézhet félre.

Beadatják majd vakcinában hamar,

hacsak a józan ész bele nem zavar.

Nem telik el nap riogatás nélkül,

az egész taktika a félelemre épül.

Maszkokkal fogják be a szájakat,

elpusztítják a világot, a vágyakat.

A végső pillanat

Susogó szárnyak, őrjítő vágyak,

régi szép álmok sebesen szállnak.

Forró lávaként ömlik a remény,

életed legyen akármilyen kemény.

Fájdalom, gyötrelem, vagy bánat,

az idő oly sokszor magára várat.

Boldog pillanatok, varázsos éjek,

elszabadult, gyönyörteljes kéjek.

Szívből jövő érzés, tiszta szeretet,

megigéz bármilyen festői ecsetet.

Hárfaként játszik a húrokon a sors,

olykor lassú, máskor viszont gyors.

Legyen bármilyen fukar is az élet,

mindig újabb és újabb hatás érhet.

Végül félve, sarokba szorítva talál,

s megadja kegyelemdöfését a halál.

Vágyak útja

Nyugodt percek, s vidám órák,

a Vágyak a hosszú utakat róják.

Megbotlanak olykor és leülnek,

ám hamar újfent nekifeszülnek.

Nem hagyják lerázni magukat,

messziről hallatják a szavukat.

Hangjukat viszi a szél az éjben,

úsznak borban, sörben, kéjben.

Egyszer célhoz érnek, remélik,

komolyan hiszik, hogy megélik.

Álmuk közel is kerül a valóhoz,

semmi közük nincs a csalóhoz.

Az Élet a csaló. Homályba vezet.

Szakadékba visz, ahol csak lehet.

Szabadjára ereszt sok-sok árnyat,

nem állíthat meg minden Vágyat.

h	K	s	c	p	s	v
					1	2
3	4	5	6	7	8	9
10	11	12	13	14	15	16
17	18	19	20	21	22	23
24	25	26	27	28	29	30
31