Saját alkotásaim
A terméketlen földbe vetett mag eleve esélytelen,
nem tud kicsirázni és nem tud fejlődni sem,
a termés esélye így bizony reménytelen.
Az emberi elme sem ragyog fennen, ha üres a tér,
és nem képes befogadni a tudás tiszta fényét,
pedig a pallérozatlan elme keveset ér.
A terméketlen földbe vetett mag csupán szenved,
s hiába öntözik a földjét, hiába esik rá az eső,
ha a talaja gyökeret fejlődni nem enged.
A lelkek segélykiáltása néma és nem hallható,
legyen az bármily szenvedő, vagy keserves,
netán könyörgő, s vészesen jajgató.
Csupán az hallja meg ezen hangokat, aki érez,
aki önmaga is ugyanúgy látja a világ bajait,
s aki nem egy rálegyintéssel végez.
A lelkek segélykiáltása átjárja az időt, a teret,
elér egészen a csillagokig, a galaxisokig,
s az útja onnan a végtelenbe vezet.
A csillagok között végtelen a tér és az idő,
az űr varázslatos pompája lenyűgöző,
s ott soha nem reménytelen a jövő.
Csillagködök, szupernóvák, fekete lyukak,
kvazárok, meteorok, hatalmas Napok,
s fényes üstökösök mutatják az utat.
A csillagok között, a galaxisok rejtekében,
folyamatos a születés, akár az elmúlás,
s zajlik az élet a távoli messzeségben.
A remény sugara száll a térben,
s bejárja a világ minden pontját,
igyekszik benézni az ablakokon,
s enyhíteni az emberek gondját.
Szeretne ismét valami jót tenni,
kellemes álmokat valóra váltani,
s ismét boldog perceket szerezni,
ám semmiképp, sohasem ártani.
Tovalibbenni a vágyak szárnyain,
s elhitetni, hogy biza szebb lehet,
felcsillantani egy igazabb esélyt,
ennél jobbat most nem igen tehet.
A remény sugara bejárja a teret,
s bearanyozza az érzelmek sorát,
megdobogtatva a rideg szíveket,
elfeledteti a nehézségek nyomát.
Megszületett a tér és vele az idő,
útjukat évmilliárdok pora lepte,
száguldott az űrben a két hírvivő,
az élet fejlődését kutatva, keresve.
Számokban ki nem fejezhető érték,
a világegyetem egyre jobban tágult,
minden pillanat egy újabb lépték,
a fejlődés folyamata le nem zárult.
A csillagködök, galaxisok halmaza,
fekete lyukak, meteorok, s holdak,
naprendszerek valóságos garmada,
éppen születő égitestek, vagy holtak.
Egy apró bolygón létrejött az élet,
fajok milliói éltek egymás mellett,
a sors homályba burkolta a véget,
a kiirtástól félniük még nem kellett.
Egyszer csak felbukkant egy új faj,
kezdetben félve és óvatosan lapult,
megrettentette minden zörej és zaj,
a hibáiból igencsak gyorsan tanult.
Fejlődése sikeres volt és páratlan,
áldozatból hamar vadásszá vált,
útját nem állhatta soha váratlan,
a dicsőség azonban a fejébe szállt.
Vérszemet kapva irtott és gyilkolt,
leigázott, letarolt, amit csak tudott,
gonosz mivolta mindmáig titkolt,
a fejlődésben magas szintre jutott.
Fegyvereket, s mérgeket fejlesztett,
önnön fajtáját is pusztította rendre,
folyton aljas háborúkat gerjesztett,
a hatalomvágyról szólt minden tette.
Kapzsisága soha nem ismert határt,
öntelt dölyfösséggel tiporta a gyengét,
képes volt bármikor eladni a hazát,
önzőségében jónak beállítva a tettét.
Alig maradt élőlény a háborúk után,
a perzselt halálszag terjengve szállt,
utolsó fajtársuk csak bámult bután,
őreá is nemsokára az elmúlás várt.
Míg élt, önmagával is sokat vitázott,
kételyek között nem nyugodott a lelke,
felidézte mikor a bolygó még virágzott,
s mikor a Föld szomorú halálát lelte.
A tér és az idő folytatta kozmikus útját,
mindent belepett az évmilliárdok pora,
sikeresen leplezve a kudarcuk múltját,
a földi hibát nem ismételhetik meg soha.
