Arctalan lelkek róják az utat,
amely a végzetük felé mutat.
Pánikban élnek és rettegnek,
a sötét félelemnek engednek.
Meggyötörtek és szenvednek,
s ezzel a háttérnek kedveznek.
Orcájuk helyén maszk díszlik,
s ezt mindannyian megsínylik.
Szemük lesütve, lassan pislog,
s szinte már élettelenül csillog.
Nem mernek nézni, pláne látni,
hisz a látvány nagyon fog fájni.
Nem tudják, ki a másik, ki volt,
hozzájuk annak idején ki szólt.
Nem ismerik fel a családjukat,
sem egykori, közeli barátjukat.
Nem tudják már, ki nő, ki férfi,
mindőjük a sanyarú életét félti.
Saját gyermeküket sem védik,
s a pusztulásukat tétlenül nézik.
Mást megérinteni nem mernek,
s így nyugodalmat nem lelnek.
A szellő elől is riadtan bújnak,
ezzel teret engednek a búnak.
Ölelésről szó sem lehet többé,
szerelmük láttán válnak köddé.
Füttyszóra vackukba vonulnak
és a kihalás szélére szorulnak.
Remélik, hogy a szérum segít,
beadva biz a biztonságba repít.
Ezzel maguknak is hazudnak,
ám mást mondanak hazugnak.
Arctalan lelkek róják az utat,
a sors egykori énjükben kutat.
Sajnos csak ürességet találhat,
s így átadhatja őket a halálnak.
