A világ népei kábulatban élnek,
elbódulva a részegítő szavaktól,
újabban szinte mindentől félnek,
elzárva széptől, jótól, s javaktól.
A lelkükben szétárad a rettegés,
s álmaikban görcsösen ránganak,
szétzúzza őket a dráma, tettetés,
akkor is, ha senkit nem bántanak.
Lassan megszólalni sem mernek,
a legkisebb szellőtől is remegnek,
elvesznek a szép álmok, s tervek,
szemük előtt végnapjaik peregnek.
Már nem tudnak bíznak senkiben,
szeretteiktől is jól el vannak zárva,
nem hihetnek soha tán semmiben,
agyuk kiürült, a vég szavára várva.
Kemény megszorításért esedeznek,
s karámba zárt juhokként bégetnek,
közben régi életük után epedeznek,
elejébe mennének ím a végzetnek.
A háttér titkolt urai örülnek ennek,
hisz ez a régóta dédelgetett álmuk,
urai ők a pokolnak és a mennynek,
kincstáruk tele, elérhetik a vágyuk.
Gonosz tervük gyilkos, fájóan éget,
remélik útjukat nem állhatja semmi,
míg orruknál fogva vezetik a népet,
ellenük biz nem tehet a Földön senki.
