Szép rózsaszínű kismalac voltam,
anyám ápolt és gondozott rendesen,
egész nap a hűs pocsolyában túrtam,
majd kifeküdtem a napra nedvesen.
Naphosszat birkóztunk a mamával,
a tesóim vígan dögönyözték egymást,
az orrom tele volt a környék szagával,
mindennap megtanultunk egy s mást.
Esténként kötelező volt aludni térni,
pedig még maradtunk volna játszani,
egymás mellett jól el tudtunk férni,
mindig jó malacnak kellett látszani.
Telt-múlt az idő, gyarapodtam szépen,
ekkor ért a döbbenet, a gazda eladott,
az új helyről el akartam szökni az éjben,
bár az új tulajom is mindent megadott.
Gyorsan híztam, nőttek rajtam a hurkák,
ráadásul a hormonok keringtek bennem,
a sonkáim formásodtak, a lábaim kurták,
zavaromban nem tudtam mit kell tennem.
Egy nap arra ébredtem, hogy leszúrtak,
véreztem, egy nagy kés volt a tokámban,
kinyírtak, pont ők, akik eddig leszóltak,
kik pálinkáztak, s múlattak a szobában.
Most itt fekszem kihűlve, fáznék ha élnék,
ámulattal vesznek körbe idegen emberek,
a perzselő égető tüzétől bizonyára félnék,
nyugodalmat ilyen állapotban nem lelek.
Ha már így esett, ne menjek veszendőbe,
valamennyi porcikámat dolgozzák fel,
ne várjanak vele a következő esztendőre,
kedvére való étket belőlem mindenki lel!
Hagymás vér, hurka, kolbász és egyebek,
elégedett leszek, ha elfogy minden részem,
rólam életemben jót csiripeltek a verebek,
ezután elmondhatom, biz nem hiába éltem.
