gonosz Archívum - 29 / 30 oldal

Elég volt!

Láncban fetreng a világ,

önnön kínja emészti fel,

folyamatosak ím a viták,

békét sajna senki nem lel.

Gonosz cselszövés folyik,

kapzsi érdekek diktálnak,

az elme ebbe belekopik,

hazugságokat firkálnak.

Maroknyi csoport uralma

és bután bégetők tömegei,

senkinek nincs nyugalma,

hangosak a szívek zörejei.

Mesterséges, sunyi vírus,

s félelmet keltő szózatok,

ez az egész egy sötét rítus,

valóra válhatnak jóslatok.

A sötét jóslatai, a végzet,

az ember pusztulása eljő,

a normalitás immár félhet,

s Lucifer a mélyből feljő.

Feljő és kiírt tömegeket,

a maradékot rabbá teszi,

pusztít fiatalt, öregeket,

mindenki javát elveszi.

Hívei erre vártak régen,

így övéké lehet a Föld,

hisz istenek ők az égen,

másokba mártják a tőrt.

Még pislákol az Értelem,

harcra kész és belül lázad,

páncélja csillog, vértelen,

a jók megmentésén fárad.

Elég volt! Kiáltja világgá.

Erejét összeszedve harcol,

gonosz nem lehet királlyá,

a keze újra kardot markol.

Lesújt vele, a szíve vezeti,

táplálja az új remény ereje,

a cselszövést végleg leveri,

véget ér a sötétség deleje.

Tiszta szív

Feszült napok, rosszindulat árja,

az emberi gonosznak nincs párja.

Figyelő szemek és bántó szavak,

elszállnak a semmibe a lelki javak.

Vihar támad feltételezés nyomán,

harag, s gyűlölet szítódik az okán.

Életre kél az eddig lapuló kétely,

pusztítja a bizalmat, mint a métely.

Keringő pletykák, mézes mérgek,

soha véget nem érő álmatlan éjek.

Ám ha a szív tiszta, felülre kerül,

s elhozza a békés nyugalmat belül.

Színkavalkád

A világegyetem létrejötte óta,

színek sokasága virít a térben,

a napszél rafináltan szétszórta,

valamennyi elsuhant a szélben.

Színt adtak a bolygók sorának,

valamennyit változatossá téve,

hírvivői ők a csillagok porának,

s békés jellemzői alapjául véve.

A Földet is beragyogta a fény,

tisztán, s erőteljesen ragyogott,

kialakult rajta a számtalan lény,

a természet soha nem habozott.

Jól megfértek egymás mellett,

élve perceiket, óráikat, éveket,

beavatkozni ebbe sose kellett,

az élet került minden végletet.

Ám létrejött az emberek faja,

melynél gyilkosabb nem kell,

a pénzéhség sokuknak a baja,

a kapzsiság határokat nem lel.

Zavarja őket a valóság varázsa,

a nyugalom, a szépség, a béke,

felizzott már a gonosz parázsa,

s bizony nem állnak le mégse.

Kegyetlenségük biz határtalan,

a világosat is homállyá tennék,

az értelem ellenük hatástalan,

mások szabadságát is elvennék.

A színeket is betiltanák hamar,

a ragyogás véglegesen eltűnne,

a fekete szín mindent betakar,

a sötétben e világ megszűnne.

A káosz felé

Egykor a galaxisok mélyén,

utat tört az élet, s az értelem,

a Tejútrendszernek a szélén,

kitágulni látszott a végtelen.

A fény szikrája tüzet gyújtott,

fellobbant a láng, a jó, a tudás,

a sötétség erőire bíz lesújtott,

a hitványaknak maradt a futás.

Épült, s szépült a sivár világ,

városok és falvak jöttek létre,

a teret betöltötte a sok virág,

válaszokat kerestek a miértre.

A bolygót számtalan faj lakta,

színessé varázsolva a napokat,

a természet a fejlődést hagyta,

létrehozott kicsiket, nagyokat.

Egy ideig békében megfértek,

mindőjük tette a dolgát rendre,

szükségleteik szerint megéltek,

nőtt a tudatuk, a vágyuk egyre.

Ám életre kelt a gonosz ereje,

háborúk pusztítottak a Földön,

folyton harcolt a fény serege,

vér szaga terjengett a zöldön.

Manipulációk, s halálos tervek,

háttérbeli szándékok sokasága,

a fénynek ásott gyilkos vermek,

méreg az értelemnek poharába.

A véreskezűeknek ez sem elég,

mocskot öntenek a szépre, jóra,

a fekete szutyokban bármi elég,

elpusztul benne fauna és flóra.

A világot kényszerítenék térdre,

elsorvasztanák ki ellenáll nekik,

senki sem nézhet most már félre,

ha megteszi, ez a világ elveszik.

Fény az éjben

Sötétbe burkolózott a világ,

elborítja az elmét a Gonosz,

elhervad valamennyi virág,

a jó be semmit nem poroz.

Rideg közöny árad az éjben,

lefagy a derű, s pusztul a szív,

megdicsőülve fürdik a vérben,

a sötétség újra magához hív.

A szája szélén csorog a nyála,

büszkén hirdeti a véges véget,

hiszi mindenért neki jár hála,

az emberi fajért eleget vérzett.

Önhitten elámul saját magától,

alantasan, sunyin lapulva nevet,

ám vesztesen kerül ki a csatából,

önmagáért túl sokat nem tehet.

Lesújtva, vértől áztatva jajgat,

utat tör a Fény és apróra vágja,

erejéből új gonosz nem sarjad,

kialszik az örök sötétség lángja.

Izzó világ

Pusztító napok, izzó világ,

gonosz sötétség mindenütt,

elenyészik az összes virág,

sokan elvesztik mindenük.

Kínzó gyötrelem, fájó élet,

csalódás, reménytelen bánat,

sokat szenved az igaz lélek,

az igazság magára még várat.

Becsapás, félrevezetések sora,

szemfényvesztő, hazug szavak,

ezeknek hinni nem szabad soha,

a valóság a pusztulás felé halad.

Oly kevés az öröm, a jó, a szép,

a becsület a haláltusáját vívja,

s gúzsba kötve szenved a nép,

becsapva a régmúlt időket hívja.

Kapzsi uralom, gyilkos vágyak,

hosszú, emberi nyájak menete,

minden nap rémálommá válhat,

s hullik a becsapottak serege.

Pont ez a cél. Pusztítani és ölni.

Elvenni másoktól amit csak lehet,

így fog az ismert világ összedőlni,

ez ellen csupán a józan ész tehet.

A józan ész, melyből sok is kevés,

a tiszta szív, ami ugyancsak ritka,

a vég előtt talán eljön egy felkelés,

az ébredés lehet a győzelem titka.

A homály fátyla

A sötétség ideje reánk telepedett,

félelmet, pánikot hozott magával,

kígyó módra áldozatára tekeredett,

nem foglakozik az ember bajával.

Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,

rettegésbe tolva, rabságba taszítva,

a szabadságnak nem jut hely, s tér,

a remény meghúzza magát lapítva.

Az értelem könnyen máglyára kerül,

már nem bír el a sokszoros teherrel,

minden jó a háttér mocsarába merül,

a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.

Nem kellenek rakéták, sem romok,

azokon uralkodni értelmetlen volna,

mi maradna, csak hamu és homok,

mindez nem erről a vágyról szólna.

Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,

válságba taszítják a nemzetek javát,

meg akarnak semmisíteni hont, hazát,

elnémítani az ész, s az igazság szavát.

Azután megmentőként tűnhetnek fel,

kik uralni tudják a megmaradt létet,

a homály fátyla egy fondorlatos csel,

a végzet kijátssza majd az összes tétet.

Nincs visszaút

Felhők vonulnak az égen,

sötétbe borul majd a világ,

kiáltások hallanak az éjben,

halálát leli az összes virág.

Ármány és gonosz tör előre,

kín és pusztulás a nyomában,

sok jó nem származhat belőle,

elvész minden a homályban.

A képzelgések ideje véget ér,

a kegyetlen való valóra válik,

a hízelgésekből senki sem kér,

a hitványakkal a sors elbánik.

Az öntelt gőg ideje már lejárt,

a tisztességtelen biztos meghal,

a remény esélye végleg bezárt,

róluk jót soha, senki nem hall.

Végleg eltűnik az élet kapuja,

visszautat egy lélek sem talál,

elszáll valamennyiük hamuja,

mindennek véget vet a halál.

A sötét jövő

Az emberi történelem forgatagában,

folyamatosak voltak a háborúk,

a lét minden mozzanatában.

Tömegeket irtottak ki isten nevében,

gyilkoltak, raboltak és dúltak,

a véres csaták hevében.

Leigáztak országokat, népeket, hazát,

elrabolták a javakat, területeket,

elnyomva az igazság szavát.

A gyűlölet, a kapzsiság vezérelte őket,

a hatalomvágy emésztő tüzében,

vágattak le kezeket, s főket.

Nőket, gyerekeket erőszakoltak rendre,

aki ellenállt az életével fizetett,

keményen intették csendre.

Ma sincs másképpen, csak más a háttér,

gyilkosabb fegyverekkel bírnak,

biz a világra a béke ráfér.

Azonban erre semmi esély nem látszik,

a világ igazi urai telhetetlenek,

valamennyi istent játszik.

Nem atombombákkal mérnek csapást,

hisz nem maradna épen semmi,

hiába küldenék a kaszást.

Sunyin pusztítanak, alattomos módon,

biológia háború a megoldásuk,

a tervüktől nincs ki óvjon.

Járványok tömegét állították már elő,

félelmet, rettegést gerjesztenek,

számukra a pánik a nyerő.

Karámba záratják az embereket bárhol,

cenzúrázzák az igazság szavát,

a világra ez a kör rászól.

Túlnépesedett a bolygó, pusztulni kell,

a kiválasztottak maradhatnak,

a többi esélyt nem lel.

A vakcinájukat kötelezővé fogják tenni,

hatásos adalékkal és chippel,

nem állja útjukat semmi.

A szabadság útja sajnos a végéhez érhet,

a látszata is megsemmisülhet,

kegyelmet nem kérhet.

Az utódokra csupán a sötét jövő marad,

sokszor eszükbe jutnak elődeik,

kik miatt sorsuk arra halad.

Pislákol még a remény halovány fénye,

az öntudatnak ébredni muszáj,

különben mindennek vége.

Sárkányvár

Az idők kezdetének hajnalán,

mikor a tűz sárkányai is éltek,

távoli csillagködök halmazán,

a népek békében megfértek.

Megvolt mindnek a maga tere,

gyarapodtak tehetségük szerint,

kincstáruk, raktáruk bőven tele,

a szerencse hitték, reájuk tekint.

Ámde a sötét gonosz életre kelt,

ármány, cselszövés kísérte útján,

a pusztításban igazi örömöt lelt,

nem foghattak láthatatlan múltján.

Háborúkat idézett elő, s gyilkolt,

felforgatta a rendet, a nyugalmat,

magáról mindent tagadott, s titkolt,

megdöntötte az összes uralmat.

Mindössze egy sárkányvár maradt,

mely hűen védte a galaktikus békét,

miközben a világ darabjaira szakadt,

az utolsó sárkány óvta hazája népét.

Tüzet okádva a szabadságért küzdött,

nem rémítette meg a háttér homálya,

a sötétség serege végül vérben fürdött,

s a béke visszatért az országa honába.

h	K	s	c	p	s	v
		1	2	3	4	5
6	7	8	9	10	11	12
13	14	15	16	17	18	19
20	21	22	23	24	25	26
27	28	29	30	31