Saját alkotásaim
Kopik az egészség,
s lemerül az elme,
szétfoszlik az élet,
mint a szép kelme.
Változnak az idők,
elszállnak az évek,
voltak igen nehezek,
néha akadtak szépek.
Emlékek maradnak,
megőrzi őket a szív,
a percek elillannak,
a végtelen már hív.
Karját nyújtja felénk,
majd magához ölel,
oly békésen simogat,
mindig itt volt, közel.
Évmilliárdok porából megszületett a Föld,
formálták földrengések és izzó vulkánok,
létrejött rajta az egysejtűek világa, s a zöld,
kemény szikláit mosták az óceáni hullámok.
Telt-múlt az idő, felszínén burjánzott az élet,
milliónyi faj tarkította gömbölyded formáját,
az idő előrehaladta egyre csak növelte a tétet,
hatalmas erdők, s mezők borították az orcáját.
Boldogan élvezte az életerőt adó Nap erejét,
folyton változva egyáltalán nem unatkozott,
csodálta a formálódó életközösségek seregét,
kiegyensúlyozott volt, s annak is mutatkozott.
Egy sötét pillanatban a sors nagyot hibázott,
kifejlesztette a leggyilkosabb fajt, mit lehet,
viharfelhők gyűltek, ezernyi villám cikázott,
bánatában nem igazán tudta, hogy mit tehet.
E faj határtalanul, kapzsi módon pusztított,
más élőlényekkel kegyetlenül elbánt rendre,
gonosz, könyörtelen mivolta sosem szundított,
a legsötétebb véres idők sem intették csendre.
Háborúk dúltak rajta, nagyon-nagyot csalódott,
Föld-anya megelégelte mindezt, betelt a pohár,
számtalan sebből vérezett már, szinte halódott,
arra vágyott, inkább borítsa be testét a mocsár.
Hurrikánokat gerjesztett, szökőárakat támasztott,
haragjában és fájdalmában tovább nem engedett,
szárazföldeket süllyesztett, forrósággal fárasztott,
hiszen nála többet még soha senki nem szenvedett.
Mulandó a tavasz, a nyár,
az őszi nap, s a hideg tél,
a pillanat meg sosem vár,
újabb és újabb utakra kél.
Mulandó az öröm, a bánat,
az egészség és a fájdalom,
a szívekben zűrzavar támad,
lesöpör mindent az ártalom.
Mulandó a nevetés, a harag,
a mosolyt könny mossa el,
a gonoszság is fűbe harap,
békét a lélek nem igen lel.
Mulandó a szerelem, a báj,
a barátság, elillan a szépség,
változik a megszokott táj,
egyszer eltűnik a fájó kétség.
Mulandó jövő, az igaz éget,
a végtelen magára nem talál,
elhozza majd a sors a véget,
s az életet felváltja a halál.
Az élet útján sok a teher,
vágyak válnak semmivé,
a kudarc igen fájón lever,
valakiből lehetsz senkivé.
Álmok szállnak a légben,
veszteség érhet és bánat,
nyomod eltűnik a térben,
a lelked marad a te várad.
A szeretet sem lesz örök,
helyét átveheti a gyűlölet,
a kapcsolatok sora döcög,
könnyen elszáll a bűvölet.
A harag is édesen keserű,
s lehet értelmetlen dolog,
semmi sohasem egyszerű,
a világ nem körötted forog.
A sötétség ideje reánk telepedett,
félelmet, pánikot hozott magával,
kígyó módra áldozatára tekeredett,
nem foglakozik az ember bajával.
Sőt, az emberi faj pusztítása a cél,
rettegésbe tolva, rabságba taszítva,
a szabadságnak nem jut hely, s tér,
a remény meghúzza magát lapítva.
Az értelem könnyen máglyára kerül,
már nem bír el a sokszoros teherrel,
minden jó a háttér mocsarába merül,
a terv végrehajtása folyik, ím ezerrel.
Nem kellenek rakéták, sem romok,
azokon uralkodni értelmetlen volna,
mi maradna, csak hamu és homok,
mindez nem erről a vágyról szólna.
Láthatatlan fegyverrel vívnak csatát,
válságba taszítják a nemzetek javát,
meg akarnak semmisíteni hont, hazát,
elnémítani az ész, s az igazság szavát.
Azután megmentőként tűnhetnek fel,
kik uralni tudják a megmaradt létet,
a homály fátyla egy fondorlatos csel,
a végzet kijátssza majd az összes tétet.
Születésünkkor nem is sejtjük,
mi várhat reánk még az életben,
meglehet soha meg nem fejtjük,
bár sokszor elképzeltük lélekben.
Életünk útja rögökkel van telve,
s a sors akadályokat állít elénk,
fantáziánk bennünket átölelve,
kellemes álmokat repít felénk.
Mindez szemfényvesztés csupán,
a valóság bizony rideg, s kemény,
hiába bámul az ember olyan sután,
biz nem lesz vele mindig a remény.
Sőt, talán soha nem is volt mellette,
hiába hitette el oly gyakran magával,
a vágyak beszéltek folyton helyette,
igazából sohasem bírt el a bajával.
Bár akadtak jobb pillanatok, évek,
a szépség köde árnyalta a napokat,
lehettek csodás élmények, szépek,
mindez nem fedhette el a bajokat.
Halálra ítéltek vagyunk, nem mások,
mind úgy végezzük, bármi történjen,
az élet végtelenjében kavargó bábok,
elveszünk a halálba vezető örvényben.
Az élet hosszú lemondások sora,
melyeket be fog lepni az idő pora.
Küzdelmek, próbatételek, gondok,
végül maradnak az emberi roncsok.
Emlékek ködös fátyola száll odább,
az út végénél azonban nincs tovább.
Semmivé válik minden mi csak volt,
valamennyi perc az elmúlásról szólt.
Végtelen űr, a nagy üres tér,
a semmi élettelen halmaza,
s egyszer az anyag életre kél,
növekszik a molekulák garmada.
Szétrobbanva tágulnak tovább,
gyorsulva száll a létrejött idő,
mind messzebbre halad odább,
mint az élet sokféleségét hirdető.
Évmilliók pora lepi be az utat,
melyet maga mögött hagyott,
mindenfelé csak keres és kutat,
majd alkotott egy igen nagyot.
Egy csodásat, egy élettel telit,
dúsat, termőt, egy bőséges teret,
hol az élőlények örömüket lelik,
s ennél szebb talán nem is lehet.
Kialakult azonban a halálos kór,
gyorsan fejlődő,gyilkos daganat,
amerre nő, csak mérgeket szór,
pusztítva a körülötte lévő falakat.
Semmit nem kímélve növekszik,
nyomában nincs más csak halál,
a sötétség hatalomra törekszik,
az élet kiutat ebből nem igen talál.
Létrejött egy pazar, s csodás Rózsabokor,
amelyen a szépség és a nyugalom honol.
Végtelen számú társa közelebb, s távol,
élte saját életét a végtelenségben, bárhol.
Egyszer azonban kialakultak rajta a tetvek,
elárasztották mindenféle mocskos szennyek.
Élősködtek rajta, szívták az életadó „vérét”
miközben gyarapították az elnyomók népét.
Fájt ez a Rózsának, nem érezte jól magát,
s megpróbálta ellátni valamennyiük baját.
Nem nagy sikerrel. Tüskéi nőttek, de hiába,
segélykérő hangja nem jutott távoli világba.
A tetvek eközben szaporodtak irdatlan méretben,
holott tudták, hogy ez a világ véges. Lélekben.
Ám nem törődtek vele, legyen az más gondja!
Ne tömjék magukat? Nekik azt senki ne mondja!
A Rózsa megpróbálta lerázni őket a szélben,
nem ment, már csak egyben bízhatott, a télben.
A tetű népség tudatáig nem jutott el semmi,
ők „csak” a rózsán akartak uralkodni. Ennyi.
A hízott tetvek elfoglalták a levelek nagy részét,
ezzel a levélvégekre szorították népük jó részét.
Elpusztult a csodaszép Rózsa! Nem bírta tovább!
A tetvek is belehaltak, innen nem juthattak odább.
Véget ér a reggel, a dél, az este,
elmúlik a nyár is, a forró beste.
Múlik majd az ősz, a rideg tél,
a tavasz is véges, elfújja a szél.
Múlik a fájdalom, s a betegség,
kopik az elme és vele a tehetség.
Elszáll a vágy, múlnak az álmok,
előbb-utóbb elpusztul mi álnok.
Véges a barátság, s a szenvedély,
lejár minden belépési engedély.
Kihűl a szerelem, az izzó parázs,
a lelket feldobó mámoros varázs.
Múlnak a percek, sietnek az órák,
kiszáradnak a vízzel teli tócsák.
Tovatűnik az idő, s emlék marad,
véget ér az élet, bármerre is halad.
