Saját alkotásaim
Bábok világa köszönt reánk,
mielőtt felhajtanánk a teánk.
Sebes vizű agymosó folyam,
már bólogatnak is tőle sokan.
Bábok világa köszönt reánk,
s a sötétség magához leránt.
Alant és felül kavarog a por,
egyre nő a pokolba menő sor.
Bábok világa köszönt reánk,
megfertőz férfit, fiút, leányt.
Terjed a homály, a hazug szó,
a bábmestereknek ez igen jó.
Bábok világa köszönt reánk,
a gonosz több bőrt is lehánt.
Menekülni ez elől még lehet,
ha ébred a bábnak való sereg.
Kínzó forróság, gyötrelmes percek,
az ember bőre izzad, szinte serceg.
Mintha nem lenne éppen elég baja,
a gyengeségtől nem hallik a szava.
Fáradtan kimerülten teszi a dolgát,
magában sokszor átkozza a sorsát.
Oly kevés az öröm, ami olykor éri,
a végzettől a szenvedése végét kéri.
Keményen küzd, míg erejéből futja,
a helyzet nem könnyű, ezt jól tudja.
Szíve mégis bizakodással lesz tele,
mikor végre feltámad a remény szele.
Az élet rendje igen sok teher, munka és sarc,
rendszerint egy igazán nehéz, s kemény harc.
Születésünktől kezdve sokat küzdünk, félünk,
akármilyen körülmények közepette is éljünk.
Valamennyiünknek megvan önnön útja, sorsa,
bárkit komoly próbára tehet a feladata, dolga.
Kísérnek minket álmok, vágyak, s remények,
akadnak színesebbek, máskor meg szerények.
Nagyon sokszor nehéz szívünk szerint tenni,
mégis muszáj újra és újból csak előre menni.
Ki élni akar, nem menekülhet a gondok elől,
akármit is higgyen, netán reméljen legbelül.
Az élet rendje sohasem könnyű, vagy tiszta,
egy biztos, soha, senki nem fordulhat vissza.
A véget elkerülni nem lehet, történjen bármi,
az életünk útját igyekezzünk pozitívan zárni!
Az élet útja rögös, fájdalmas,
a legtöbbször igen szánalmas.
Eleinte kacagás, vidám órák,
mindenfelé varázslatos rózsák.
Később gyarapszik az értelem,
a tudás vágya maga a végtelen.
Idővel feltárja az összes kaput,
semmivé foszlatva a léha tabut.
Ám nem áll meg, többet akar,
a valóság gyakran igen fanyar.
Egészség, erő, bizalom és hit,
mindenki a remény felé nyit.
Azonban telnek a hosszú évek,
elhalványulnak az esti fények.
Velük együtt hal a fájó végtelen,
az átalakulás sokszor vértelen.
Mi marad, elkopás, kín és bánat,
a sors végül az elmúlásnak átad.
Feltárul az örök nyugalom hona,
honnan nem lesz visszatérés soha.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
hogyha mindene fáj, kínok között él,
nem tud aludni, nyugalomra nem lel,
hogy még több fájdalom éri, attól fél.
Nem meri lehunyni a fáradt szemeit,
s gyakran a levegőt is nehezen veszi,
végigsimítja reszkető, ráncos kezeit,
a párnáját megigazítva feje alá teszi.
Egy nap is sok, ha szenved az ember,
ha csekélyke reménye elpárolog tova,
egykori örömeit átélné még egyszer,
ám tudja, ez nem történik meg soha.
Az élet rideg útját nehéz járni,
sok benne a gonosz, a kemény,
valami jobbra lehet ugyan várni,
ám nem igazán nyugtat a remény.
Mindennap egy újabb küzdelem,
egy másik harc, egy újabb teher,
szakadatlan, s nem múló förtelem,
mely röpke pillanatok alatt is lever.
Szenved a lélek, s a fájdalom éget,
szomorú a gyász, nem múlik a bánat,
a sors nem akarja behúzni a féket,
az ember még vajon meddig várhat?
Meddig lehet tűrni az igaztalan igazt,
a lélektelen lelkek sötétlő nyomorát,
igazán már semmi nem nyújt vigaszt,
mikor teszi fel a halál végre a koronát?
Nehéz elfogadni, ahogy az idő múlik,
ahogy suhannak az évek, napok, órák,
az élet rögös útja a végtelenbe nyúlik,
a percek véget nem érő útjukat róják.
Nehéz elfogadni, ahogy elkopik a test,
ahogy az emlékek homályossá válnak,
az egykori fürge elme manapság rest,
a sok utat megjárt lábak immár állnak.
Nehéz elfogadni, ahogy bármi fájhat,
ahogy az érzéseket ridegség váltja fel,
még a szeretet is ismeretlenné válhat,
megnyugvást a zaklatott lélek nem lel.
Nehéz elfogadni, ahogy véget érünk,
ahogy múltba vesznek majd tetteink,
az elmúlás nem kedveskedik nékünk,
szívükben őriznek minket szeretteink.
A sírig tart egy élet, s a világ,
elhullatja szirmát a sok virág.
Megannyi történet, fájó sebek,
s a testet, lelket csúfító hegek.
Mindezt megőrzi majd az idő,
a jövő nemzedékének hírvivő.
Muszáj küzdeni, ahogy lehet,
többet ennél senki nem tehet.
Példa minderre rengeteg akad,
a szív sajna darabokra szakad.
A lelkek útján szálldos a halál,
magának valót bármikor talál.
Most egy bácsira vetett szemet,
nem gyakorolhat többé kegyet.
Figyeli már régóta, eljött a vég,
a kisöreg szenved nagyon rég.
E percben is mankóval baktat,
ő biz soha, senkit nem zaklat.
Nehézkesen vonszolja magát,
megharcolt számtalan csatát.
Elméje már kopott, nem a régi,
s maradék emlékeit félve védi.
Emlékezik és sírdogál közben,
semmi nem ment neki könnyen.
Rémlik még neki ifjúsága kora,
mit homályossá tett az idő pora.
Boldog évek, egykori remények,
a vágyai nem voltak szerények.
Később rájött, igencsak tévedett,
a valóság bizony nagyon égetett.
Elszálló szerelmek, fájó óhajok,
tüzes percek, szenvesztő sóhajok.
Kínzó gondok, igen súlyos terhek,
a csalódások szívébe karót vertek.
Nem jutott ideje, arra kit szeretett,
mivel e világ ellen keveset tehetett.
Oly sokszor nélkülözte a családja,
nem maradt mára egy élő barátja.
A munka szolgája lett és ma is az,
a kertjében elburjánzott a dús gaz.
Az egészsége nem létező, jön a vég,
az állam mondja, csak dolgozz még!
Alkalmatlan bármire, de nem számít,
ezért naponta munkahelyére besántít.
Már az ajtóban áll, bebiceg a hallba,
mit akarhat ez a vénember, ezt hallja.
Válaszra nincs ereje, a szíve megáll,
szeme fátyolosodik, s beáll a halál.
Az élet útján sok a teher,
s csak egyre nő a számuk,
akad gond nem egy, ezer,
holott nem vágyunk rájuk.
A nap minden perce nehéz,
s komoly próbatételek sora,
a jó néhanapján talán benéz,
ám nem marad sokáig soha.
Boldognak tűnhetnek órák,
s esetenként meglehet azok,
a történések az útjukat róják,
sajna utánuk jönnek a bajok.
Minden jó elillan biz hamar,
a sötétség fátyla reánk tekint,
a remény sok vizet nem zavar,
küzdhetünk újra, újból, megint.
Hőségtől gyötörten harcolunk,
izzadtságtól áztatott a ruhánk,
új, s újabb álmokat hajszolunk,
a szerencse nem tekint le reánk.
A túlterheltség végezhet velünk,
egyikünk a másik után hullik el,
a világból kevés jó jut nekünk,
nyugalmat lelkünk így nem lel.
A Szomorúság egykor vidám volt,
Napként ragyogott mosolygós arca,
minden perce a barátkozásról szólt,
a harag, veszekedés nem az Ő harca.
Segítő szándékkal fordult bárki felé,
a jó szíve sokakat vonzott magához,
sok szép dolgot képzelt a szemei elé,
ám mindez közelebb vitte a bajához.
Álmodozott, vágyak szárnyán szállt,
egyszer megsérült az érzékeny lelke,
saját csapdájának az áldozatává vált,
hallgatott, de a megoldást nem lelte.
Magába zárta bánatát és szenvedett,
a Szomorúság új remény után kutat,
dacos büszkesége nehezen engedett,
hamarosan megtalálja a helyes utat.
