Rabságba taszítva élnek az emberek,
megfélemlítve élik a mindennapokat,
a sóhajok senkit meg nem mentenek,
mindenkinek vívnia kell a harcokat.
Összefogás nélkül ez nem sikerülhet,
nem gyúlhat remény a sötét honában,
egyszer talán a gonosz is kimerülhet,
ám addig sem lehet bízni a csodában.
A maszk a rabság jelképeként ragyog,
fojtogat, elhidegít, s közömbössé tesz,
nem számít, hogy hőség, netán fagyok,
az emberek lelkéből minden jót kivesz.
Jéggé válnak a szívek, s az öröm kihal,
eltávolodnak egymástól a régi barátok,
a szeretet gyáván, megfutamodva inal,
s egymás ellen fordulhatnak családok.
A terv szerint tönkremegy a gazdaság,
sokan elveszítik kis félretett pénzüket,
s csupán az elitnek járhat a gazdagság,
ők felsőbbrendűként szórják fényüket.
A Földön minden az övéké, így vélik,
az emberekre szükségük már nincsen,
sem isten, sem más haragját nem félik,
s nem osztoznak a töméntelen kincsen.
A bolygó rabságba taszítva nyomorog,
a sors változó, a kocka még fordulhat,
a szerencse újfent a világra mosolyog,
ha eljön a tömegek által várt fordulat.
