A köpcös varangy vígan élt a birtokán,
régen túl volt már a híres béka iskolán.
Egész nap pöffeszkedett az árnyékban,
este pedig szúnyogozhatott a máséban.
Békatársaival elhitette, hogy ő kiváló,
és a többi békára a legjobban vigyázó.
Addig brekegett, amíg elhitték szavait,
ígérte, gyarapítja majd a brekik javait.
Meg is választották vezérnek gyorsan,
s reménykedni kezdtek biza a sorsban.
Telt-múlt az idő, s a vezérük változott,
legyintett rájuk, majd várába távozott.
Onnan nézett alá a becsapott várnépre,
s fotelében ülve mosolygott a tájképre.
A tájkép közepén önnön maga látszott,
és a kezében lévő koronájával játszott.
Hívei ellátták sok szúnyoggal, léggyel,
hasát simogatva el is bánt úgy néggyel.
Megkeresték a láthatatlanok egyik este,
ők jóval nagyobbak, így szavukat leste.
Ajánlottak neki kincseket, vagy halált,
s eme ajánlatuk bizony a szívébe talált.
Mondták, szép zöld területe kell nekik,
s ha nem adja magától, úgy is elveszik.
Ha engedelmes lesz, s feláldozza népét,
úgy gazdag marad és csodálhatja képét.
A köpcös varangy azóta is vígan dőzsöl,
s egy jó kis békairtástól meg nem hőköl.
