Saját alkotásaim
A nagy sakkjátszma évszázadok óta folyik,
és a mesterek nem igen akarják feladni,
amíg az utolsó néző is el nem kopik.
Van ám itt rendkívüli elme és fanatikus hit,
hátsó szándék, rafináltság, ügyes taktika,
az egyik balra lép, a másik jobbra nyit.
Hatalmas a tét, a győztes jutalma ez a világ,
az övé minden lélek, s valamennyi érték,
kizárólag neki nyílhat az összes virág.
A nagy sakkjátszma életre megy és halálra,
aki veszít, annak a számára nincs tovább,
vesztesen kulloghat a sötét halálba.
A lét a tét, nem más, csupán ennyi,
nem kellene már a létünkért tenni?
Biza eljött az ideje csatasorba állni,
s nem lustán a szent csodára várni!
Kiirtanak minket, hogyha hagyjuk,
a halált jobbról és balról is kapjuk.
Belefúlunk a gonosznak mocsarába,
s öntik a mérget mindőnk poharába.
El akarnak taposni, mint a férgeket,
s kitörölni az eddigi, tűrhető éveket.
Semmivé foszlik az összes tettünk,
s nézzük meg, hogy mivé is lettünk!
Elveszik tőlünk a levegőt és a jövőt,
elhamvasztják a fájón, sírva nyögőt.
Olyan ügyesen osztják meg a népet,
minden jó és szép a pokolban éghet.
Ím a gyerekek is céltáblákká váltak,
s ezzel a reményeik máris elszálltak.
Nem állnak le, s nem kegyelmeznek,
minden ellenállót megfegyelmeznek.
A lét a tét, nem más, csupán ennyi,
nem kellene már a létünkért tenni?
Biza eljött az ideje csatasorba állni,
s nem lustán a szent csodára várni!
Az élet a tét, a gonosz harca szakadatlan,
létezhet olyan, aki ne élne szabadabban?
Kimúlni bizony egyik élőlény sem akar,
s mégis sokuk számára a sors biz fanyar.
Folyamatos a küzdelem a halál torkában,
s rengeteg állat osztozik a másik sorsában.
Mindegyik a maga módján védi, mi az övé,
úgy is, ha sok rivális, ellenség gyűlik köré.
A hím oroszlán sérült gerincével is kitart,
számára négy betolakodó hozta el a vihart.
Elvesztette a trónját, s már nem sokáig él,
esélytelen, vérzik, szenved, de mégsem fél.
Az antilop sokkosan, kilógó belekkel menekül,
a hiénák tépik, s szaggatják, míg végül elterül.
A gepárd anya apró kölykeit igyekszik védeni,
oroszlánnal szemben, nem lehet lépést véteni.
Bátran küzd a gnú a hiénakutyák gyűrűjében,
öklelve forog jobbra-balra a csata sűrűjében.
A menekülési esélye csekély, de nem adja fel,
s egy óvatlan pillanatban a körből kiutat nyer.
A növények versengve nőnek a Nap fénye felé,
mind igyekszik tekeredve elhajolni a másik elé.
Az élet ösztöne óriási, átjár kicsiket, nagyokat,
leküzdhet reménytelenséget, félelmet, s bajokat.
Az élet a tét, s eközben miket is tesz az ember?
Korlátok között senyved, megszólalni sem mer.
Maszkban, lesütött szemekkel, s gyáván lapul,
önhittsége, hiszékenysége, butasága ejtette rabul.
Mindezek okán már a saját gyermekeit sem védi,
bárhogy is szereti őket, a hazugságokat nem kétli.
Tétlenül várja, amíg mindenkibe méreg kerül,
eme ostobaságot, az élet ösztöne sem írja felül.
