Maszkos Hazugság

Az ősidők elején, vulkánok lábánál,

megszületett a Hazugság a sötétben,

akkortájt még nem volt jobb nálánál,

vihar idején érezte magát fölényben.

 

Fölényben az összes élővel szemben,

valamennyivel, mi csak létezni mert,

éjjel és nappal is fürdött a szennyben,

tetteiben mindenkor nagy örömre lelt.

 

Az idő múltával rohamosan fejlődött,

egyre magabiztosabban rótta az útját,

bizonytalanságban biz nem vergődött,

még nem fedezte fel igazán a múltját.

 

Járta a világot, megismerte az embert,

csetlését, vergődését, kínjainak sorát,

manipulálhatóbb fajra ennél nem lelt,

időnként megállt, lemosni az út porát.

 

Egyszer csak útjába került az Igazság,

ellenszenvesnek találta az első perctől,

sejtette, ezután nem lesz sok vigasság,

azonban nem óhajtott eltérni a tervtől.

 

A tervtől, amelyet annyira dédelgetett,

istenként uralkodni, hiszen az neki jár,

önmaga hatalmában nem kételkedett,

az Igazság léte viszont a számára fáj.

 

Folyamatosan küzdöttek egymás ellen,

fegyverszünet igencsak ritkán adódott,

nem tűrte, hogy ellenfele fogást leljen,

vereség esetén fájón nagyot csalódott.

 

Manapság rendkívül megnőtt az ereje,

fontos támogatókat gyűjtött maga köré,

sokakat agymosottá tett gyilkos deleje,

rohammenetben került mindenki fölé.

 

Az Igazsággal kiélesedett harcot vívott,

alantas módszerei révén fölénybe került,

önnön pusztító erejében igencsak bízott,

a bánatok, gyötrelmek tengerébe merült.

 

Maszkot kényszerített az összes szájra,

sunyin röhögve nézte az ostoba nyájat,

tetteit soha, semmikor meg nem bánja,

az Igazság a visszavágásra sokat várhat.

people, wearing, the masks

A sas szemei

Hegyek orma fölött repül a sas,

alant háború, éhínség és halál,

egyre gyakrabban sújt le a vas,

nem számít, hogy kit mikor talál.



Felülről szép a Föld buja zöldje,

nem látszanak a véres patakok,

egyre nagyobb a hitványak földje,

szaporodnak a gyilkos csapatok.



A gonosz határok nélkül hódít,

kizsákmányolva mindent, mi él,

mézes szavaival naponta bódít,

ármánykodása újfent erőre kél.



Hiszékenyek hajlonganak félve,

nem látják az előttük álló valót,

gyáván, s rettegve néznek félre,

holott eltiporhatnák a gaz csalót.



A sas szemei tisztán ragyognak,

miközben egyre magasabbra száll,

látja a végét a nyugodt napoknak,

bolygójára a végső pusztulás vár.

eagle, fly, bird

A káosz felé

Egykor a galaxisok mélyén,

utat tört az élet, s az értelem,

a Tejútrendszernek a szélén,

kitágulni látszott a végtelen.

 

A fény szikrája tüzet gyújtott,

fellobbant a láng, a jó, a tudás,

a sötétség erőire bíz lesújtott,

a hitványaknak maradt a futás.

 

Épült, s szépült a sivár világ,

városok és falvak jöttek létre,

a teret betöltötte a sok virág,

válaszokat kerestek a miértre.

 

A bolygót számtalan faj lakta,

színessé varázsolva a napokat,

a természet a fejlődést hagyta,

létrehozott kicsiket, nagyokat.

 

Egy ideig békében megfértek,

mindőjük tette a dolgát rendre,

szükségleteik szerint megéltek,

nőtt a tudatuk, a vágyuk egyre.

 

Ám életre kelt a gonosz ereje,

háborúk pusztítottak a Földön,

folyton harcolt a fény serege,

vér szaga terjengett a zöldön.

 

Manipulációk, s halálos tervek,

háttérbeli szándékok sokasága,

a fénynek ásott gyilkos vermek,

méreg az értelemnek poharába.

 

A véreskezűeknek ez sem elég,

mocskot öntenek a szépre, jóra,

a fekete szutyokban bármi elég,

elpusztul benne fauna és flóra.

 

A világot kényszerítenék térdre,

elsorvasztanák ki ellenáll nekik,

senki sem nézhet most már félre,

ha megteszi, ez a világ elveszik.

devil, chaos, demon

Nincs visszaút

Felhők vonulnak az égen,

sötétbe borul majd a világ,

kiáltások hallanak az éjben,

halálát leli az összes virág.



Ármány és gonosz tör előre,

kín és pusztulás a nyomában,

sok jó nem származhat belőle,

elvész minden a homályban.



A képzelgések ideje véget ér,

a kegyetlen való valóra válik,

a hízelgésekből senki sem kér,

a hitványakkal a sors elbánik.



Az öntelt gőg ideje már lejárt,

a tisztességtelen biztos meghal,

a remény esélye végleg bezárt,

róluk jót soha, senki nem hall.



Végleg eltűnik az élet kapuja,

visszautat egy lélek sem talál,

elszáll valamennyiük hamuja,

mindennek véget vet a halál.

sky, clouds, sunlight

A végzet felé

A világ a végzete felé rohan,

ezt fel sem fogják oly sokan.

Feszültség, ármány, s harcok,

igaztalanul kiszabott sarcok.



Agymosott emberek garmada,

a háttérhatalom igazi gyarmata.

Nincs logika és az ész nem kell,

valódi nyugalmat senki nem lel.



Mindenki másra vár és számít,

a mézédes ígéretek sora elámít.

Lustán ráhagyott pillanatok sora,

nem lesznek eredményesek soha.



Figyelő szemek kísérik az utat,

mely a megsemmisülésre mutat.

A dölyfös kapzsiság uralma nagy,

ez csöppnyi kétséget sem hagy.



Az ember nappala sötétbe borul,

mindenfelől a halál szele tolul.

Kialszik a fény, véget ér az élet,

egyetlen lélek sem éli túl a véget.

earth, world, globe

Sárkányvár

Az idők kezdetének hajnalán,

mikor a tűz sárkányai is éltek,

távoli csillagködök halmazán,

a népek békében megfértek.

 

Megvolt mindnek a maga tere,

gyarapodtak tehetségük szerint,

kincstáruk, raktáruk bőven tele,

a szerencse hitték, reájuk tekint.

 

Ámde a sötét gonosz életre kelt,

ármány, cselszövés kísérte útján,

a pusztításban igazi örömöt lelt,

nem foghattak láthatatlan múltján.

 

Háborúkat idézett elő, s gyilkolt,

felforgatta a rendet, a nyugalmat,

magáról mindent tagadott, s titkolt,

megdöntötte az összes uralmat.

 

Mindössze egy sárkányvár maradt,

mely hűen védte a galaktikus békét,

miközben a világ darabjaira szakadt,

az utolsó sárkány óvta hazája népét.

 

Tüzet okádva a szabadságért küzdött,

nem rémítette meg a háttér homálya,

a sötétség serege végül vérben fürdött,

s a béke visszatért az országa honába.

dragon, castle, fantasy

Sötét ármány

Sötét ármány uralja a Földet,

bepiszkítva az összes zöldet.

Gonosz szándéka egyre árad,

sunyi aljassága sosem fárad.



Eltipor mindent, mi szép és jó,

számára a cukor is csupán só.

Elferdíti a legszebb meséket,

az undorról sző újfent regéket.



Dicsőíti a mocskot, a szennyet,

letagadja a kék égről a mennyet.

Uralma terjed, mossa az agyakat,

támogatja a betolakodó vadakat.



Ritkítani kívánja az életet magát,

közben elveszi mindennek a javát.

A józan ész a világ végére szorul,

a remény fénye örök sötétbe borul.

forest, fog, trees
Kiss Gyula versei
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.