Csodásan ragyog a Nap,
kékben pompázik az ég,
a szellő szárnyakat kap,
s lágyan suhan, mint rég.
Ősidők óta járja az utat,
bepillant minden résbe,
állandóan keres és kutat,
nem találja helyét mégse.
Mindig csodálta a Földet,
lenyűgözte az élővilága,
szívből imádta a zöldet,
az volt az ő igazi világa.
Virágok illatát fújta tova,
figyelte az állatok életét,
nem nyugodhatott le soha,
míg megkerülte a féltekét.
Az emberi faj titkait leste,
besurrant oly sok ablakon,
olykor tetten érte az este,
ám nem láthatta pamlagon.
Manapság rossz a kedve,
bármerre jár gyilkot talál,
hűsíti ugyan az esők nedve,
ám terhük újabban a halál.
Chemtrailtól bűzös a levegő,
terjeng a rák rothadó szaga,
sárgul már a legtöbb legelő,
az emberi faj a bűnös maga.
Gyilkosok szóratják a mérget,
saját fajtájukat gonoszul irtva,
lélektelen, hitvány kis férgek,
gazdagodnak a bolygót kiirtva.
A szellőnek elege van ebből,
visszasírja a régi szép múltat,
vérzik szíve számtalan sebből,
mielőtt lepihen, mérgesen fújtat.
