küzdelem Archívum - 25 / 26 oldal

Igazság

Az Igazság állandóan menetel,

piszokba, s mocsokba tenyerel.

Amerre csak jár rettegnek tőle,

jót nem igen gondolnak felőle.

Az Igazság kíméletlen és való,

Ő nem egy semmirekellő csaló.

Küzdelemben áll nappal és éjjel,

nem foglalkozhat vággyal, kéjjel.

Az Igazság útja igen sokszor véres,

küzdelme gyakran nehéz és rémes.

Csalók, hazugok állnak az útjában,

keresgélni próbálnak a múltjában.

Az Igazság múltja azonban tiszta,

Őt a sötétségbe nem vihetik vissza.

Hiszen onnan tört ki, mint a láva,

soha nem volt, s nem lesz gyáva.

Az Igazság ellen áll a kacér bájnak,

kitart még hogyha a húsába is vájnak.

Manipulálni próbálhatják a barátok,

számára azonban nincsenek határok.

Az Igazság becsületes, s igen gyors,

számára ezt az utat jelölte ki a sors.

Megvesztegetni, zsarolni nem lehet,

ellene még a sötét ármány sem tehet.

Az Igazság mindig fennen ragyog,

nem állhatják útját a gondok-bajok.

Páncélja tiszta, oly fényes a kardja,

sohasem ér véget az igaz utáni harca.

Az idő markában

Apró magvak, hajtások, növények,

fák, bokrok, cserjék és sövények.

Mindegyikük a napfényre vágyik,

még ha a földből ki alig is látszik.

Az őket éltető talajba kapaszkodnak,

minden centiméterhez ragaszkodnak.

Hiszen az az övék, az ő éltető honuk,

függetlenül attól, mennyi is a koruk.

Változatos állatvilág, picik és nagyok,

egysejtűek, hüllők, kétéltűek és sasok.

Kérődzők, patások, s erős ragadozók,

halak, halevők, tetemekből falatozók.

Valamennyien védik a saját vérüket,

utódaikért feláldozzák önnön létüket.

Harc nélkül nem adják meg magukat,

míg az ellenfél fel nem tépi a hasukat.

Harcolnak egyedül, többen, falkában,

a végzet ott lohol mindőjük sarkában.

A gyenge elbukik, ha ellátják a baját,

a fehér faj miért nem védi meg magát?

Fény az éjben

Sötétbe burkolózott a világ,

elborítja az elmét a Gonosz,

elhervad valamennyi virág,

a jó be semmit nem poroz.

Rideg közöny árad az éjben,

lefagy a derű, s pusztul a szív,

megdicsőülve fürdik a vérben,

a sötétség újra magához hív.

A szája szélén csorog a nyála,

büszkén hirdeti a véges véget,

hiszi mindenért neki jár hála,

az emberi fajért eleget vérzett.

Önhitten elámul saját magától,

alantasan, sunyin lapulva nevet,

ám vesztesen kerül ki a csatából,

önmagáért túl sokat nem tehet.

Lesújtva, vértől áztatva jajgat,

utat tör a Fény és apróra vágja,

erejéből új gonosz nem sarjad,

kialszik az örök sötétség lángja.

Az út vége

Az élet hosszú lemondások sora,

melyeket be fog lepni az idő pora.

Küzdelmek, próbatételek, gondok,

végül maradnak az emberi roncsok.

Emlékek ködös fátyola száll odább,

az út végénél azonban nincs tovább.

Semmivé válik minden mi csak volt,

valamennyi perc az elmúlásról szólt.

Újra kisüt a Nap

Tombol a vihar, s tajtékzik a tenger,

a habok között hányódik egy ember.

A víz sodra dobálja tetszése szerint,

fuldoklik, kiált, majd lemerül megint.

Levegő után kapkodva harcol az árral,

fantáziája a vég küszöbén is szárnyal.

Felidézi a nemrég átélt boldog perceket,

az álmaiban már beteljesedett terveket.

Ereje fogytán, de nem adja meg magát,

bár kezdi érezni a közelgő halál szagát.

Görcsbe rándul a gyomra, feszül a teste,

milyen szép volna a kedvesével az este.

Nyeli a sós vizet, kiköpi, s küzd vadul,

akarata erős, azért sem marad majd alul.

Tett egy ígéretet és azt meg kell tartania,

az igazi érzéseit úszva is be kell vallania.

Látása homályosul, szíve erősen dobog,

ereiben a vér a szenvedély erejével robog.

Hirtelen lenyugszik a tenger, kisüt a Nap,

reméli a sorstól egy újabb lehetőséget kap.

Végleg elcsitul

Egész életünk küzdelemmel telik,

oly kevés a jó, s kevéske az öröm,

még kevesebb a jótett és a jólét,

több a keserű és az önző közöny.

Sok a kínzó fájdalom és a bánat,

mindennapos a meg nem értés,

kegyetlen a valóságos ismerete,

az igazság kimondása biz sértés.

Kihasználtak vagyunk e világban,

kizsigerelt semmik, nullák csupán,

létünk eltűnik a semmibe gyorsan,

nyomunk sem marad magunk után.

Emlékünk még a rokonainkban él,

amíg az ő szívük is végleg elcsitul,

az idő folytatja útját a végtelenbe,

melynek háborgása örökre elsimul.

Vihar dúl a lelkemben, mikor igazságtalanságot látok,
van belőle bőven, hisz gyorsan terjed, mint egy átok.
Nehéz küzdeni ellene, sajnos van utánpótlása bőven,
legyőzni pedig nehéz, harcolhatok akármilyen bőszen.
A többség csak vár a jóra, lustán és félelemmel telve,
bár szeretne jobb életet, küzdeni érte mégsem merne.
Vihar dúl a lelkemben, hibáiból az emberiség nem tanul,
másra hárítaná a felelősséget, miközben sunyin meglapul.
Nehéz a helyzet, a reményekért tenni kell, akár erőn felül,
akkor talán jobb lehet minden, a vihar pedig végleg elül.

A szakadék szélén

Szakadék szélén táncol a világ,

vészterhes, gonosz idők járnak,

nem csillapodnak a hazug viták,

a sötétség árnyai reánk szállnak.

Karanténba zárták a világ népeit,

elhallgatva a valós, igaz tényeket,

manipulálva az emberiség génjeit,

csökkentik a létszámot és éveket.

Míg be vannak zárva, épül a vég,

a káros sugárzás mindenhol száll,

ellene tenni kellett volna már rég,

mások segítségére bárki hiába vár.

A bolygót folyamatosan mérgezik,

minden növényt, állatot, s embert,

a családokat rombolják, szétszedik,

szennyezik a szárazföldet, tengert.

Cenzúrázzák a józanság szavait,

elhallgattatják, ki nem hódol be,

elvették, elveszik a mások javait,

aki ellenáll, az életéről mond le.

Orwelli időket vezetnek be hamar,

hol nincs elbújás, vagy kegyelem,

elképzelésük totális uralmat takar,

ahol egy dolog számít, a fegyelem.

Új és újabb betegségek jönnek elő,

a gyógyszeripar hatalmasat kaszál,

velük van a pénz, a hatalom és erő,

a köznépnek csupán egy jár, a halál.

A szabadság látszata is megszűnik,

a háttér nyíltan megmutatja magát,

a demokrácia mindörökre eltűnik,

többé senki nem hallathatja szavát.

A sors végzete

Mindent és mindenkit ural a sors,

elkábít, elámít, s igencsak gyors.

Elbutít ha kell, s nyomorba dönt,

bármikor szennyel jól nyakon önt.

Önhitt vigyorral arcán tapos beléd,

mindenféle hazugságot hajít feléd.

Birkaként a végzeted felé terelget,

ha kell ellened fordítja a szerelmed.

Megkeseríti majd minden napodat,

a füledbe dúdolja kedvenc dalodat.

Elhiszed, hogy reád talált a remény,

pedig mi rád vár, az aztán kemény.

Gúnyos kacajjal az arcodba vihog,

tőle a dicséret nem más, csak szitok.

Kéjes gyönyörrel tipor bele a sárba,

hiába sóhajtozol megmentőre várva.

Magadnak kell szembeszállni vele,

a szíved bátor kitartással legyen tele.

Ha jól küzdesz, legyőzheted végleg,

akkor nem másé, övé lesz a végzet.

Az igazi élet

Mi is az élet igazi oldala?

Adók fizetésére megy el

a fizetésünk jó harmada.

Ami marad az vajmi kevés.

Pedig kell ruha, sőt élelem,

a szórakozás is egy lételem.

Fizetni muszáj a számlákat,

rendezni az adósságok sorát,

ellenállni a csillogás bájának,

s leporolni a nehéz út porát.

Keményen dolgozni naponta,

hogy gazdagodjanak mások,

s új reményt találni havonta,

mint beprogramozott bábok.

Fáradtságtól kábán küzdeni,

lerombolt elmével harcolni,

sokszor izzadtságban fürdeni,

magunkat illúziókba hajszolni.

Kevés a jó, mi minket érhet,

akadályok nehezítik utunkat,

a sorstól valamennyiünk félhet,

végül kitörlik majd a múltunkat.

h	K	s	c	p	s	v
			1	2	3	4
5	6	7	8	9	10	11
12	13	14	15	16	17	18
19	20	21	22	23	24	25
26	27	28	29	30	31