Saját alkotásaim
Feszült napok, rosszindulat árja,
az emberi gonosznak nincs párja.
Figyelő szemek és bántó szavak,
elszállnak a semmibe a lelki javak.
Vihar támad feltételezés nyomán,
harag, s gyűlölet szítódik az okán.
Életre kél az eddig lapuló kétely,
pusztítja a bizalmat, mint a métely.
Keringő pletykák, mézes mérgek,
soha véget nem érő álmatlan éjek.
Ám ha a szív tiszta, felülre kerül,
s elhozza a békés nyugalmat belül.
Éles, bíráló, okoskodó, bántó,
érző, s mélyen lélekbe szántó.
Együtt érző, komoly, szomorú,
a valóságtól igencsak komorú.
Szerető, simogató, kedveskedő,
lenéző, becézgető, hetvenkedő.
Hazug, becsmérlő és sértegető,
elrettentő, alázatos, s kéregető.
Kedves, szerelmes, vágyakozó,
búbánatos, kíváncsi, szánakozó.
Gyengéd, haragos, húsba maró,
érzelmes, s gúnyosan felkavaró.
Szeretetteljes, őszinte, megértő,
alkalomadtán igencsak fülsértő.
Biz leomolhatnak előtte a falak,
nem többek ők, csupán szavak.
Vihar közeleg, s igen gyorsan.
Emlékek fátylát cibálja a szél,
felszakítva a mély sebeket is,
az érzelmek világa életre kél.
Börtönéből kiszabadulnak ők,
a titkolt, legrejtettebb vágyak,
s végre hosszú rabságuk után,
a széllel újfent táncot járnak.
Felfelé törnek a homályból,
a fény felé tartanak gyorsan,
újabb esélyt kapva, belépnek
az új remény kapuján sorban.
Közeleg az este. A Nap pihenni készül,
aranyló sugaraiban minden megszépül.
A természet káprázatos színekbe öltözik,
az élőlények lelkébe nyugalom költözik.
Susognak a fák, az esti nyári szélben,
sokan sétálnak a parkban kéz a kézben.
A madarak még rovarokat gyűjtenek,
életük társához sosem lesznek hűtlenek.
Fiatal pár ölelkezve üldögél a padon,
remélik, életük útja összeér egy napon.
Csillog a szemük, miközben beszélnek,
az élettől minden jót és szépet remélnek.
Felállnak. Árnyékuk kísérőként tart velük,
séta közben olykor összekoccan a fejük.
Az alkony fénye betölti már az egész teret,
érzik, ez a pillanat szebb tán nem is lehet.
Rózsaszín köd, átláthatatlan fátyol,
reád telepedhet bármikor és bárhol.
Vakká tesz a valósággal szemben,
hatására elalélsz, szépen, csendben.
Könnyűnek, boldognak érzed magad,
s eközben gyakran elakad a szavad.
Már ébren is álmodsz, az űrben jársz,
mindennél csodásabb pillanatra vársz.
Nem jutnak el a füledig mások szavai,
hidegen hagynak a gazdagok javai.
Epekedsz, nem alszol, s nem eszel,
egyetlen pillantástól zavarodott leszel.
Lassan felszáll a köd, tisztul a világ,
láthatóvá válik az összes rejtett virág.
Tisztábban csobognak a hideg patakok,
eljutnak hozzád a hallgatag panaszok.
Látod a reggeli Nap ragyogó fényét,
újra felfedezed önmagad igazi lényét.
Feltárul előtted a lehetőségek kapuja,
s szétoszlik a kétkedés maró hamuja.
Mindig minden állandóan változik,
ahogy a jövő fodra követi a múltat,
az idő kegyetlenül erős sodrásában,
s a történések véges folyamatában,
a fontos döntések sora legtöbbször,
csupán egy szemvillanáson múlhat.
Gyakorta van, hogy ráébredünk erre,
mégis mélázunk, miközben hibázunk.
Legbelül tudjuk, hogy bizony így van,
mégis értelmetlenül tovább vitázunk.
Vágyak, s álmok nőnek a lelkünkben,
ahogyan az új friss fű sarjad a mezőn,
olyan sokszor megbántanak minket,
olyankor csak nézünk üresen, merőn.
Fájdalmunkban úgy érezzük magunkat,
akár egy ártatlan, kicsi, megtiport virág,
nem látunk szorult helyzetünkből kiutat,
hiszen ellenünk van biz az egész világ.
Idővel megnyugszunk, mint a pihenőre
készülő Nap a vöröses árnyalatú éjben,
rá is szolgált, hiszen egész nap kitartóan
rótta szokásos útját, a csillagközi térben.
Tisztul a kép, belátjuk semmi sem örök,
majd a fájdalom, a bánat is elszáll tova,
tudatában vagyunk, ez egy változó világ,
bizakodunk, a rossz nem tér vissza soha.
Szenvedünk, s küzdünk, harcolunk és félünk,
nincs más választásunk, ilyen világban élünk.
Szeretünk, bánkódunk, s tétovázóak vagyunk,
az élettől, sorsunktól vajon még mit kapunk?
Mindenkinek megvan a saját problémája, baja,
egyiknek kemény az élet, a másiknak meg laza.
Álmok, vágyak kísértenek minket utunk során,
sokszor későn ébredünk, máskor meg túl korán.
Magány, meg nem értés, megcsalás és bánat,
a fájdalom mely ér, nagyon, de nagyon fájhat.
Csalatkozunk, becsapottak vagyunk, de hiába,
bármily erősen kiáltsuk bánatunkat a világba.
Nem segít rajtunk senki, mi tudunk magunkon,
erős akarattal léphetünk túl a legtöbb bajunkon.
Történjen bármi, létünk legyen bármily kemény,
egy dolog ne hagyjon el soha, éspedig a remény.
Egy férfi sétál a varázslatos parkban,
kezében boríték, szemében könnyek,
ezen a mai megrendítő napon jött ide,
mivel úgy érzi itt sokkalta könnyebb.
Huncut fekete rigó rovarokat keres,
ugrálva nézi, ahogy a járdáról lelép,
ő csak szomorkásan mosolyog rajta,
fájón lehajol és egy virágszálat letép.
Néhány pillanatra eltűnnek a gondjai,
s csodálattal nézi a színpompás fákat,
körbetekint, mélyen szívja a levegőt,
miközben emészti a fájdalmas bánat.
Egykoron fénnyel volt telve a szíve,
remények sarjadtak lelkének mélyén,
megborzongva gondol a szép időkre,
holott már ott táncol a végzete szélén.
Langyos szellő cirógatja végig arcát,
mára a fáradt Nap is pihenőre készül,
rőt sugarai a zöld gyepen megtörnek,
hirtelen megroggyan és a feje szédül.
Leül a közeli padra, benyilall a dereka,
tapogatja, sóhajtozik, s eltorzul az arca,
körbenéz, látja a parkban nem jár senki,
az életben talán ez lesz az utolsó harca.
Kinyitja a borítékot, olvassa a leleteket,
elsápad, mintha kést szúrtak volna belé,
könnyeivel küszködik, az állát vakarja,
látja, amint egy macska közeledik felé.
Elmosolyodik, megsimítja puha szőrét,
a cica dorombolni kezd, s játszik vele,
a nyugalom percei elterelik a figyelmét,
a lelke csupa szép emlékekkel van tele.
A leletek alapján néhány napja maradt,
mégis küzdeni fog a gyilkos kór ellen,
ha netán mégsem sikerülne legyőznie,
legalább a hátralévő idő békében teljen.
Születünk, növünk, s élünk,
olyan sok mindentől félünk.
Kapunk, áhítunk és várunk,
gyakran másoknak is ártunk.
Nehéz az élet, oly sok a teher,
a csalódás árnya sokszor lever.
Reméljük, hogy jó vesz körül,
a végén azonban a gonosz örül.
Ismerkedünk, szépre vágyunk,
mégis kudarcba fullad álmunk.
A kétkedés az úr, emészt a tűz,
körülleng az ármánykodó bűz.
Mindenkinek a másé kellene,
ugyancsak nehéz tenni ellene.
Nagy a kísértés, a kihívás vár,
egy kis öröm mindőnknek jár.
A közösködés nem vezet jóra,
ne hallgassunk az ostoba szóra!
Érzések lángja parázslón hevül,
a bizonytalanság tüze hevít belül.
Az osztozkodásnak helye nincs!
A tiszta érzelem igen nagy kincs.
Eljátszani megéri? Nem, soha!
El a kezekkel a másokétól tova!
Mulandó a tavasz, a nyár,
az őszi nap, s a hideg tél,
a pillanat meg sosem vár,
újabb és újabb utakra kél.
Mulandó az öröm, a bánat,
az egészség és a fájdalom,
a szívekben zűrzavar támad,
lesöpör mindent az ártalom.
Mulandó a nevetés, a harag,
a mosolyt könny mossa el,
a gonoszság is fűbe harap,
békét a lélek nem igen lel.
Mulandó a szerelem, a báj,
a barátság, elillan a szépség,
változik a megszokott táj,
egyszer eltűnik a fájó kétség.
Mulandó jövő, az igaz éget,
a végtelen magára nem talál,
elhozza majd a sors a véget,
s az életet felváltja a halál.
