prózák Archívum - 2 / 2 oldal

A rém 2

Robert Taylor FBI nyomozót a legjobb álmából verte fel a telefon. Kedvetlenül kinyitotta a szemét és körbenézett, mielőtt felvette volna a mobilját.

– Mi az már megint? – motyogott fáradt hangon.

– Hány óra lehet? – az ágya mellett lévő órára pillantott. – Még csak fél nyolc? –

– Milyen nap is van ma? – kérdezte magától. – Megvan szerda.

Éjfél után feküdt le, mivel addig a rablógyilkost hallgatta ki. – Nem lehet igaz, hogy nem hagynak pihenni! –

A hívó fél kitartó volt. – Jól van már! – morcogott.

– Ki az? – mordult bele a telefonba, anélkül hogy a kijelzőre nézett volna.

– Helló Robert! Én vagyok az Buck. – Hallotta a vonal végéről.

– Mi a helyzet? –

– Újabb gyilkosság történt a Central parkban. –

– Ki az áldozat? –

– Azt még nem tudom. Az előbb hívtak a központból. Állítólag egy fiatal nőt gyilkoltak meg. –

– Miért pont nekünk szóltak? –

– Azért mert ezt a gyilkosságot is ugyanolyan módszerrel követték el, mint az előző kettőt. –

– Szóval lehet, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk? –

– Nagy esélyünk van rá. A főnök külön minket bízott meg a nyomozással, mert ő is úgy véli, hogy nagy a hasonlóság a három eset között –

– Értem. Mindjárt összeszedem magam és indulok. Hol is történt az eset pontosan? –

– A Central park déli részén. A Colombus Circle és a Central park South felőli oldalától nem messze. A helyszínelők már ott vannak. –

– Értem jössz? –

– Nemsokára odaérek, csak előbb szóltam, hogy legyen időd magadhoz térni. Na, üdv! –

Taylor nyomozó feltápászkodott és sietve indult a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott. Törölközés közben a tükör előtt állva végiggondolta, hogy ki is ő valójában. Egy nem túl magas, erős fizikumú, keménykötésű ember, aki az utóbbi időben kis pocakot eresztett. Halántékán már megjelentek az ősz hajszálak. Hiába, már ötven éves. Azzal vigasztalta magát, hogy bár nincs dús hajkoronája, annál ő sokkal említésre méltóbb emberi értékekkel rendelkezik. Mindenki úgy ismerte, mint a becsület és igazságosság mintapéldányát. Rendkívüli kitartással végezte a munkáját. Nem volt ügy, amit meg ne oldott volna. Soha nem adta fel azt, amibe belefogott.

Az FBI-nál nagy tekintélynek örvendett. Munkatársai felnéztek rá. Igaz, a szerelemben nem volt soha szerencsés, de hát minden nem jöhet össze még neki sem. Talán jobb is így. Ez a foglakozás amúgy sem a tartós kapcsolatok alapja.

Míg mindezek a gondolatok végigfutottak az agyán, az idő alatt fel is öltözött. Elegáns öltöny a hozzáillő nyakkendővel, mint mindig. Kissé borostás volt az arca, de most nem ért rá ezzel foglalkozni.

Csengettek. Ajtót nyitott. A társa Buck Sanders őrmester fiatalabb és vékonyabb volt nála. Igazi nők bálványa típus. Sportos testalkatú, gyors és nagy teherbírású ember. Remekül megértették egymást és nagyon jó barátok voltak. Igazi társak a munkában. Hét éve dolgoztak együtt. Hatásos párost alkottak.

– Indulhatunk? – kérdezte Buck.

– Naná! Gyerünk! –

Húsz perc múltán értek a tett színhelyére. A helyszínelők éppen a felszerelésüket pakolták össze.

– Robert Taylor, FBI. Találtak valami használható nyomot? –

– Sajnos nem sokat. Az eső elmosott szinte mindent. Se ujjlenyomat, se talplenyomat, se gyilkos eszköz. Viszont valamit mégis leltünk az ösvényen, a kavicsok között. – hangzott a válasz.

– Mi volna az? –

– Pontosan még nem tudjuk, de valamiféle égett arcbőrnek tűnik. –

A rém

Csendesen csepergett az eső. Leszállt az est. A fiatal szőke nő bezárta az üzlete ajtaját és elindult hazafelé. Egy kis cipőboltja volt. Ma leltározott, ezért nagyon eltelt az idő. Az órájára pillantott. Tizenegy óra múlt öt perccel. A kisfia már biztosan alszik. Még szerencse, hogy itt van a nagyi és vigyáz rá. Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy egy sötét kabátos alak követi. Magas sarkú cipője hangosan kopogott a nedves járdán. Hirtelen úgy döntött, hogy a rövidebb utat választja és a parkon keresztül lerövidíti az útját. A Central park hatalmas. Tele fákkal és bokrokkal. Annak idején sokszor sétált erre a barátjával, későbbi férjével. Vidám órákat töltöttek el itt. Mosolyogni kezdett az emlékek hatására. A park kacskaringós ösvényein haladva csikorogtak a kavicsok a léptei alatt. Fújni kezdett a szél. Borzongás vet erőt rajta. Összébb húzta kis tavaszi kabátját. Ekkor reccsenést hallott a közelből. Megállt és egy pillanatig feszülten figyelt. Nem hallott semmit. Úgy gondolta, csak a képzelete játszott vele. Az eső egyre jobban zuhogott.

– Hoznom kellett volna esernyőt- gondolta.- Na, sebaj. Legalább felfrissülök kicsit, úgyis nagyon álmos és fáradt vagyok. –

– Bezzeg a Hold sem látszik ilyenkor – mérgelődött. Ismét neszeket hallott a háta mögüli irányból.- Jellemző nincs világítás. Bizonyára a sihederek kiverték az égőket, hogy gondtalanul szórakozhassanak a sötétben. –

A következő pillanatban tisztán hallatszottak a léptek. Kezdett félni. Gyorsabban szedte a lábait, de a léptek egyre közeledtek. Hátrapillantott. Villám cikázott az égen. Fényénél megpillantotta a magas, sötét alakot, aki árnyékként követte őt. Nagyon megijedt.

Szuszogó, szinte tébolyult hangot hallott a közvetlen közelében.

– Meghalsz te ribanc! – Meg foglak ölni! –

– Mit akar tőlem? – kiabált hátrafelé, miközben futásnak eredt.

– Már mondtam. Megöllek ribanc! – ordította az üldözője. Egyre közelebb került hozzá.

Sikítva menekült és segítségért kiabált, de balszerencséjére senki nem járt erre. Halálra rémült és a kisfiára gondolt. – Mi lesz vele, ha történik velem valami? – futott át az agyán.

– Mit ártottam magának? – kiáltott. Szinte lebénította a félelem. Érezte, ahogy megragadja a ruháját a támadó. Megpróbálta kitépni magát a kezei közül, de az erősen tartotta. Beleragadt a hajába is és földre teperte. Minden erejét összeszedve szabadulni próbált, de sikertelenül. A küzdelem hevében észre sem vette, hogy elállt az eső.

Harapott és karmolt. A sötéthez alkalmazkodott szemei torz arcot véltek felfedezni, pár centire az ő arcától. Velőtrázó sikoly hagyta el az ajkát. Megcsillant valami. Egy pillanattal később éles fájdalom hasított a hasába. Aztán újra. Érezte, hogy folyik a vére. Sikerült belekapnia a gyilkosa szemébe. Az eresztett a fogásán és a szeméhez kapott. Ekkor maradék erejét összeszedve oldalra fordult és megpróbált feltápászkodni. Vonszolta magát néhány lépésnyit. Csurom vizesen, vértől áztatva sikerült talpra állnia. Megbotlott és térdre esett. A keze ügyébe került egy kő. Miközben igyekezett kiegyenesedni ismét belehasított a penge. Ezúttal az oldalába. Még annyira eszméleténél volt, hogy a kővel fejbe vágja az alakot. Azután elterült.

Másnap reggel az iskolába menet két tizenéves fiú vidáman kacarászva sétált a parkon keresztül. Az egyikük megjegyezte, hogy milyen furcsa, vörös színe van a kavicsoknak. A másik csak legyintett rá. – Ugyan már biztosan kiömlött valami festék. –

– Nézd már a fű is olyan és a bokor felé még inkább.- mondta az első. – Nézzük meg mi van arra! –

– Rendben.- Elindultak. Néhány pillanat múlva ordítva szaladtak a város felé. Halálra rémültek a látványtól. A bokor mögött ugyanis egy lecsupaszított, átvágott torkú, fiatal szőke nő holtteste feküdt, tele szúrásnyomokkal. Üveges tekintetéből iszonyat áradt. Körülötte minden csupa vér.

A szerencsés végkifejlet

Magasan köröz a szirti sas, a madarak királya. Szárnyait alig mozdítva, siklik a hegyek fölött. Pásztázza a környéket lehetséges zsákmány után kutatva. Verőfényes a mai nap. Az ég kékjében, mindössze néhány bárányfelhőt visz hátán a tavaszi szél. Alul fákkal-bokrokkal benőtt hegyoldalak, amerre a szem ellát. A tisztásokon pazar virágok pompáznak, és rovarok milliói próbálnak nektárhoz jutni általuk.
Néhány száz méterrel fentebb a sziklásabb részen, egy négyfős társaság kapaszkodik felfelé. Fiatalok. Két fiú és két lány. Alig múltak húszévesek. Kellőképpen felszerelkeztek az útra. A hátizsákjaikban megtalálható minden, ami egy hegyi túrához kellhet. Élelem, víz, térkép, zseblámpa, iránytű, elsősegély csomag, takaró, gyújtóeszköz, hálózsák. Fejükön sisak, rajta UK4AA típusú lámpákkal. Vállukon keresztben erős, hegymászó kötél, az öveikben pedig hegymászó csákány.
Vígan csevegve haladnak libasorban a szűk sziklarések között. Arról beszélnek, hogy nem lehet már messze az a barlang, amelyről annyit hallottak, és amely felkeltette a kíváncsiságukat.
– Odanézzetek! Biztosan az lesz az a barlang, amelyről nagyapám mesélt!- kiáltott fel hirtelen James.
A többiek a fénytől szemüket takarva, a jelzett irányba néztek és megpillantották a hatalmas, sötét üreg bejáratát.
– Igazad van, az lesz az.- szólalt meg Rob.
– Mit szóltok lányok?- fordult hátra.
– Azt, hogy ideje volt már megtalálni, mert kezd fájni a lábam.- mosolyodott el Liza.
– Csatlakozom az előttem szólóhoz.- vágta rá Vanda.
– Gyengék vagytok! – élcelődött Rob. Persze nem gondolta komolyan, hiszen szerette őket. Különösen Lizát, akivel öt hónapja együtt jár.
– Elég már a csevejből! Ezt a néhány métert már kibírjátok.- mordult rájuk James.
Pár perc múlva pihegve ott álltak a sötét barlangbejárat előtt. Lepakolták a felszerelésüket. Ettek néhány falatot, hogy erőt gyűjtsenek, mielőtt belépnének az ismeretlenbe.
– Nagyapád pontosan mit is mondott erről a barlangról?- fordult Vanda, James felé.
– Azt mondta, hogy sok itt a rejtett hasadék, és aki figyelmetlen, könnyen a mélyben találhatja magát. Mondott még mást is, de azt inkább később mondanám el. –
– Ne már! Nem lehetsz ilyen. Légy szí! Légy szí!- kérlelték a lányok.
– Igazuk van, ha belekezdtél akkor fejezd is be! Úgy tisztességes.- szállt be a beszélgetésbe Rob.
– Jól van! Ha bent leszünk, elmondom, ígérem. –
Miután kifújták magukat, fogták a felszerelésüket, bekapcsolták a lámpáikat és beléptek. Meglehetősen hideg volt bent. A kövek kissé nyirkosak és csúszósak voltak. A sziklák repedéseiből víz csordogált. Lépéseik hangját felerősítette a barlang akusztikája. Minden sokkal erőteljesebben és tisztában hallatszott. A lámpák fényénél jól kivehetően látszott az általuk kibocsátott pára. Berzenkedve hatoltak egymás nyomában egyre beljebb. James ment elől. Utána Liza, Vanda és végül Rob. Kis idő múltán hatalmas csarnokba értek. Meglepődtek a méretén.
– Ez aztán nem semmi. Akkora, mint egy focipálya, csak tele sziklákkal.- mondta Rob.
– Na, elmondod hát, amit megígértél?- ütögette vállon Jamest.
– Rendben. Nagyapám szerint, annak idején ebben a barlangban bujkáltak a rablóbandák a törvény elől. Azt mondta, hogy ne lepődjünk meg, ha találunk itt néhány csontvázat, vagy fegyvert. –
– Hú, de izgi! Végre egy kalandos hétvége.- szólalt meg Liza.
– Legalább lesz mit mesélni az unokáidnak.- nevetett Vanda.
– Ahhoz ám előbb meg kellene csinálni az unokák szüleit. Én benne vagyok, csak ne lenne ilyen hideg.- tréfálkozott Rob. Ez után magához ölelte Lizát.
– Na gyere, adj egy csókot bébi! –
– Ne már! Majd otthon, Te buggyant.- mosolyodott el Liza és eltolta magától Robot. Azután hátrább lépett néhányat. Nem vette észre a mögötte tátongó, jókora üreget. Még egy lépés és visítva belezuhant.
– Áááááááá!!!!!- A sisakja többször nagyot koppant esés közben a sziklafalon, majd Liza hatalmasat puffanva, az üreg aljára ért.
– Neee!!! Neee!!! Ez nem lehet!- Ordította Rob és Vanda szinte egyszerre. James volt a legfürgébb és a leggyakorlatiasabb. Ő termett legelőször a hasadék szélénél.
– Megvagy? Egy darabban vagy? Mondj valamit!- üvöltött le.
Semmi válasz nem érkezett. Azonnal lekapta a válláról a kötelet. A többiek aggódva, szinte sokkos állapotban nézték, hogy mit csinál.
– Nem segítenétek? Gyerünk! Ne álljatok ott, mint a cövek! Még biztosan él. –
Ekkor halk nyöszörgés ütötte meg a füleiket. A következő pillanatban Liza kiabálni kezdett.
– Segítsetek! Segítsetek! Semmit nem látok! A lámpám eltört! –
– Hála az égnek él!- tért magához a döbbenetből Rob.
– Ne aggódj szívem, megyünk érted! –
James eközben egy stabil sziklára hurkolta a kötelet. A másik végét a derekára hurkolta és a biztonság kedvéért többször erősen meghúzta. Készen állt a leereszkedésre.
– Van itt valami! Ráestem valamire! Olyan, mintha csontok lennének itt! Siessetek, mert nagyon félek!- kiabált újra Liza.
– Eltört valamid? Tudsz mozogni kicsim?- kérdezte Rob.
– Tudok, csak nagyon fáj a bal lábam és a hátam is! Mi ez? Valami fémes dolog! –
– Megyek már! Ne izgulj, mindjárt kihozlak onnan!- nyugtatta James.
– Világítsatok! – szólt Robhoz és Vandához.- Remélem elég lesz a kötél! –
A három lámpa együttes fényénél, a kiálló sziklákba kapaszkodva, elindult lefelé. Úgy nyolc-tíz méteresre becsülte a mélységet. Magában csodálkozott azon, hogy hogyan élhette túl ezt a zuhanást Liza, de nagy örömmel és megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy él. Már csak egy-két méterre volt a talajtól, mikor körbenézett ás tátva maradt a szája. Az üreg alján Liza nyögve fogta a lábát, egy halom csontvázon feküdve. A csontvázak között, régi faláda darabjai hevertek. Valószínűleg ezek csökkenthették a becsapódás erejét. Ami viszont sokkal inkább felkeltette James figyelmét, az a lámpa fényében megcsillanó arany látványa volt. Mindenfelé ékszerek, gyémántok hevertek. Ki tudja mióta lehettek itt lent a sötétben.
Miután leért megnézte milyen állapotban van a lány, milyenek a sérülései. Szerencsére csak a lába tört el. Liza eddig a fájdalomtól nem vette észre, hogy pontosan miken is hever, de most Ő is ámultan csodálta a körülötte szétszóródott kincseket. James a derekára kötötte a kötelet és jelzett Robéknak, hogy húzzák fel. Odafent rögzítették a törött végtagot és adtak fájdalomcsillapítót is a lánynak. Lám milyen jól tették, hogy minden szükséges dolgot magukkal hoztak. Rob örömtől könnyes szemmel ölelte magához kedvesét. Puszilgatta és nyugtatgatta. Lassan mind lehiggadtak. Megbeszélték, hogy felhozzák a kincseket és magukkal viszik. Izgalmukban már a hideget sem érezték olyan hidegnek. Jobb fájdalomdíjat nem is kaphatnának. Tisztában voltak vele, hogy országukban a talált tárgyak, a megtalálót illetik. Lesz pénzük bőven Liza ápolására is. Végül is ha Ő nem zuhan le, akkor sohasem jutnak ilyen értékekhez. Szerencsésebben nem is végződhetett volna a hétvégi kiruccanásuk.
Órák múlva a magasban köröző szirti sas, négy fiatalt látott lefelé menni a hegyről. Egyikük botra támaszkodva nehezen sántikált. A másik három szemmel láthatóan nehéz terhet cipelt a hátizsákjában.
A királyi madár mit sem törődve ezzel, szárnyalt egyre magasabbra az ég kékjében.

A szabadság vágya

Tavaszi napfény ragyogta be a tájat. A domboldalakat fák és virágzó bokrok tarkították. Madarak csivitelésétől és gerlék búgásától volt hangos a reggel. A sűrű fű között egy róka osont zsákmány után kutatva. A magasban héja körözött, kihasználva a légáramlatokat. Nyüzsgött a természet apraja és nagyja. Az élet mindenfelé utat tört magának. Hirtelen elnémultak az állatok.

A következő pillanatban lódobogás törte meg a csendet. Kis idő múltán huszárok csapata bukkant elő az ösvény vonalát követve. Meglehetősen fáradtnak tűntek. Izzadt lovaikon is látszottak a kimerültség jelei. Egyre lassabb tempóban ügettek.

A csapat élén egy századosi rangot viselő férfi lovagolt. Délcegen ült nyergében. Pödrött bajszát simogatva fürkészőn kémlelte a tájat. Mellette egy zömök, izmos, markáns arcú főhadnagy integetett az embereinek gyorsabb haladásra biztatva őket.

Gyerünk, gyerünk! Sietnünk kell, nehogy beérjenek bennünket!
Nyugalom Budai! Muszáj lesz pihennünk nekünk is és a lovainknak is, ha szeretnénk célba érni. – szólt hátra a százados. – Különben is négy napja színüket sem láttuk.

Valóban nem százados úr. Mit gondol mennyi az esélyünk arra, hogy csatlakozni tudunk a hazai csapatokhoz, mielőtt elfognának minket?
A világon soha, semmi nem biztos barátom, semmire nincs garancia, viszont mindig van remény. Mennyi ideje küldtük előre a káplárt felderítésre?
Nagyjából három órája. Lassan ideje lenne, hogy visszatérjen.
Magam is úgy vélem. Amint találunk egy alkalmas helyett a fák között, letáborozunk és bevárjuk. Reméljük visszatér! Sok múlik azon, hogy mit hallunk tőle. Milyen nap is van ma Budai?
Jelentem, ma 1849. április 6-a van százados úr!
Tényleg! Néha már azt sem tudom hol áll a fejem, nemhogy azt, hogy hányadika van. Maga szerint merre járhatunk?
Engedelmével százados úr, azt hiszem nem lehetünk messze Isaszeg térségétől. Én valkói gyerek vagyok és elég jól ismerem a környéket. Úgy becsülöm néhány óra alatt elérhetjük Isaszeget.
Emlékszik? Az a bagi paraszt azt mondta, hogy nagy létszámú magyar sereget látott pár nappal ezelőtt. Ezek szerint komoly hadmozdulatok vannak a térségben. Ez örömteli, bár sajnos sok időt vesztettünk a kerülőutak miatt. Roppant szomorú, de nem volt más választásunk. Wittinger vérteseit mindenképpen le kellett ráznunk. Fájlalom, hogy elvesztettük hét bajtársunkat a csatában. Jó emberek voltak.
Igen, nagyon jó emberek voltak, ráadásul a barátaim. Alig várom, hogy a sajátjainkhoz csatlakozhassunk százados úr és bosszút állhassak értük. Elegem van az osztrák elnyomásból.
Nincs vele egyedül. Nyolc éve, amióta együtt szolgáljuk a császárt, mennyi szegénységet, nyomort, meghurcoltatást láthattunk, amerre csak megfordultunk a birodalom területén. A kizsákmányolás mindennapos. Az osztrákok lábbal tiporják más népek jogait és korlátozzák valamennyiünk szabadságát. A nemeseink végre észhez tértek, mert érzik ők is, hogy eljött az idő. Most a saját kezünkbe vehetjük a dolgok irányítását. A szabadságharcunknak győznie kell, ahogy Kossuth Lajos mondta. Ezen múlik a nemzet sorsa.

Mondandója végeztével a százados kezét felemelve megálljt parancsolt. Emberei követték az utasítást. A lovak prüszkölve emelgették fejüket, s ingerülten rugdalták a port.

-Hallja ezt? Mintha vízcsobogást hallanék. Milyen vízforrás lehet a közelben?

-Ez alighanem a Rákos-patak lesz százados úr. Mondtam Én, hogy jó helyen járunk.

-Nagyszerű! Itt tartjuk a pihenőt. Vezesse az embereket a fák közzé, keressék meg a patakot és nyergeljenek le! Egyenek valamit és gondoskodjanak a lovaikról is! Mindjárt megyek magam is.

Megveregette a lova nyakát, miközben nézte, ahogyan eltűnnek huszárjai a fák között. Gondolataiba mélyedve merengett a múlton, s a jelenen. Leporolta mentéjét, miközben a családjára gondolt. Bajsza alatt elmosolyodva idézte fel édesanyja simogató kezeit, édesapja határozott, kemény stílusát, erős, kemény jellemét. Sokat tanult tőle. Szinte most is a fülében csengenek szavai: „ Jól jegyezd meg fiam, soha nem a legrosszabbat kell alulmúlni, hanem mindig a legjobbat felül.” „ Szeresd a hazádat, tiszteld népedet” „ A becsület és tisztesség mindig többet ér a pénznél.” „ A tetteidben mutatkozik meg, hogy milyen ember is vagy valójában.” E szellemben nevelkedett a közép nemesi családban. Édesapja már elhunyt. Édesanyja húgával együtt ápolja beteg anyjukat, s közben fiatalabb fiát gyászolja. Testvéröccse hősiesen küzdve elesett a pákozdi csatában. Ő maga pedig Kossuth Lajos hívó szavára útra kelt a századával, hogy harcoljon hazája szabadságáért, a magyar nép jogaiért és a családjáért. Nem volt könnyű a Prága közelében állomásozó 12. huszárezredből megszökni, hiszen az osztrákok állandóan figyelték őket, de egy éjjel végül mégis sikerült.

Windisch-Grätz főhadparancsnok nyomban utánuk küldte a Wittinger vérteseket. Az ellenség már-már gyűrűbe fogta csapatát, így az ütközet elkerülhetetlenné vált. Hősiesen küzdve kitörtek az erdő felé. Hét katonája vesztette életét a harcban, de egérutat nyertek. Üldözőiket azóta sem látták.

Varjúkárogás zökkentette ki a az emlékezés pillanataiból. Meghúzta a kantárt és az emberei után indult. Pár perc múltán megtalálta őket. Egyesek lovaikat csutakolták, míg mások a fáknak dőlve szenderegtek. Leszállt a lováról és itatni vitte. Körbepillantott, átérezve katonái fáradságát, kemény sorsukat. Tudta, hogy ő felel értük és neki kell tartani bennük a lelket.

Meglátta Budait, aki éppen a combján lévő sebet látta el. Odasétált hozzá és megveregette a vállát.

Hogy van főhadnagy? Gyógyul a sebe?
Lassacskán százados úr, de nem fog hátráltatni a harcban.
Szükségem van magára, ezt ne feledje. Mihez is kezdenék egy ilyen jó tiszt nélkül? Szokott gondolni a szeretteire?
A nap minden percében. Olyan régen láttam már őket, hogy talán fel sem ismernénk egymást.- mosolyogta el magát Budai. Benyúlt a dolmánya alá és elővett egy medált. Szétnyitotta és felettese felé nyújtotta. -Kedvesem portréját az utolsó találkozásunk óta itt hordom a szívem fölött.
Nagyon szép leány. -mondta a százados, majd ő is előhúzott valamit a mentéje alól.
Én meg ezt az ezüst irattárcát hordom ott. Az öcsémtől kaptam születésnapomra. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Igazi jó testvérek voltunk. Milyen régen is volt. Na pihenjen csak tovább! – mondta a százados és a lova felé indult.

A következő pillanatban közelgő lópaták zaja hallatszott az ösvény felől, majd lövés dördült.

Állj, ki vagy? -kiáltott az őr.
Nem ismersz meg? Én vagyok az, Szabó! Azonnal vezess Kiss százados úrhoz!
Igenis káplár úr!

A két katona becsörtetett a bokrok és a fák közzé. A század tagjai már mind talpon voltak, mire odaértek. A lövés hangjára kiment a szemükből az álom. Kifinomult ösztöneik riasztották őket.

A káplár a százados elé állva, vigyázzba vágta magát és tisztelegve engedélyt kért jelenteni.

Százados úr! Szabó káplár kérek engedélyt jelentéstételre!
Mi hírt hozott Szabó?
Jelentem Isaszeg térségében gyülekezik a magyar sereg. Találkoztam Klapka György tábornok seregével a Királyerdő szélénél. A katonáktól megtudtam, hogy ma nagy csata várható. Az osztrákok jelentős erőket vontak össze Gödöllő és Isaszeg közelében. Csapataink hamarosan megkezdik a támadást.
Ezek nagyon fontos hírek káplár. Köszönöm. Harapjon valamit és itassa meg a lovát is, mielőtt útnak indulunk. Magára is ráfér egy kis pihenés.

A százados a főhadnagy felé fordult és kiadta a parancsot.

Budai! Az emberek lassan készüljenek. Egy óra múlva nyeregbe szállunk. Szerencsés esetben sikeresen csatlakozhatunk a honvédsereghez!
Igenis, értettem!
Mindenki ellenőrizze a fegyvereit és gondoskodjanak ivóvízről is! Intézkedjen!
Parancsára százados úr!

A huszárok kihasználták a pihenőidejüket, azután a parancs szerint nekiláttak a lovaik felnyergelésének. A karabélyukat és a kardjukat is magukhoz véve szálltak lóra. Elhagyva az erdő rejtekét, kettes sorokba rendeződtek és ügetve indultak az ösvényen tovább Isaszeg irányába. Majd két óra múltán füstfelhőt láttak az égen. Nyilvánvalónak tűnt, hogy közelednek a csata színhelye felé.

Lelkükben erősen kavarogtak a hazafias érzelmek. Szótlanul, izgatottan, ugyanakkor félelemmel telve haladtak előre. Már hallották az ágyúk zaját. Egy magaslatra érve beláthatták a környéket.

A füst szinte mindent beburkolt. A Királyerdő felől hangos csatazaj hallatszott, de látni nem igazán lehetett semmit. Isaszeg felé tekintve sem láttak sokkal többet.

A százados elérkezettnek látta az időt arra, hogy bátorságot öntsön az embereibe és lelkesítő beszédet tartson. Egyes sorba sorakoztatta fel őket, majd szembefordulva velük végigtekintett a huszárjain. Lassan ellovagolt előttük mindkét irányba, végül középen megállította a lovát és beszélni kezdett.

– Katonák, huszárok, magyar testvéreim! Országunk harcban áll! A szabadságharcát vívja! A Habsburg Birodalom mindent elkövet, hogy szolgasorban tartsa hazánkat az idők végezetéig! Több évszázada zsarnokoskodnak fölöttünk, semmibe véve a jogainkat, semmibe véve a magyar nemzetet! Eltipornak mindent és mindenkit, aki csak az érdekeiket veszélyezteti! Kizsákmányolnak minket, megsarcolják a családjainkat, elhurcolják katonának a gyermekeinket külföldre és minden elképzelhető adót kivetnek reánk! Meddig tűrjük még ezt? Meddig szenvedjünk idegen uralom alatt? Nem volt még elég az országunkra és a népünkre kiszabott terhekből? Mit ér egy magyar? Az ő szemükben semmit sem! Mi most megmutathatjuk, hogy mennyit is érünk valójában! Milyen katona az, amelyik más népek leigázásában vesz részt, ahelyett hogy a saját földjét védené az elnyomó hatalomtól? Milyen ember az, aki bármilyen okból elárulja a hazáját? Milyen magyar az, aki fejet hajt akármelyik idegen nemzetnek? Az osztrák császár nem magyar király! Kossuth apánk hazahívott minket és mi sikeresen haza is jutottunk! Nem azért kímélt meg bennünket a sors eddig, hogy most megfutamodjunk, hanem azért, mert a népünknek nagy szüksége van reánk ezekben a vészterhes időkben! Nem azért maradtunk eddig életben, hogy gyáván elfussunk az ellenség elől! Legyen bármi is a vége, ma megküzdünk a szabadságunkért, a hazánkért, a családunkért, a testvéreinkért és önmagunkért is! Itt a lehetőség, hogy visszavágjunk a sok igazságtalanságért, amely a népünket érte! Velem tartotok hű huszárjaim?

Kiss százados a kardját kihúzva megrántotta a lova kantárját, amely hangosan felnyerített és két lábra állva rugdalta a levegőt. A legénységen eufórikus hangulat lett úrrá. Hangosan, egyszerre ordították, hogy: -Igen -!!!

Akkor induljunk fiaim! -kiáltotta a százados. -Megkerüljük azt a lankást és közelebbről felmérjük a helyzetet. A hangos ágyúzaj és a füst miatt nem fognak bennünket észrevenni. Meglepetésszerűen támadunk rájuk, s mivel nem számítanak ránk komoly kárt okozhatunk a soraikban.

A csapat, parancsnokát követve elindult a csatatér irányába. Hamarosan elérték Királyerdő szélét. Mindenfelől puskaropogás,kardcsörgés és ordítozás hallatszott. Az ágyúk sem pihentek. Halottak hevertek szanaszét a véres fűben. Sérült lovak nyerítettek a harctéren. A halál bűze terjengett a levegőben. Feltámadt a szél és oszlatni kezdte a füstöt. A mezőn kegyetlen küzdelem folyt. A honvédsereg gyalogosai hátráltak az osztrák vértesek elől. Sietősen igyekeztek megtölteni az egylövetű szuronyos puskáikat, bár ez a művelet igen nehézkesnek bizonyult. Miután tüzeltek, folytatták a visszavonulást. Az ellenség lovasai rövidesen utolérték őket. Először lőttek a gyalogságra, majd kardot rántva nyomultak a menekülők közzé. Jobbra-balra csapásokkal sújtottak le a honvédekre, akik véresen, hörögve estek össze. A lovak keresztül tapostak rajtuk.

Kiss százados elérkezettnek látta az időt a beavatkozásra. Intett az embereinek, hogy jöjjenek közelebb.

Katonák, bajtársaim! Nem nézhetjük tétlenül honfitársaink pusztulását! Oldalba fogjuk támadni a vérteseket! Nem számít, hogy melyik tábornokunk serege ez, mi segítünk magyar testvéreinknek! Ék alakzatban indulunk rohamra, így könnyebben behatolunk a soraik közzé! Karabéllyal próbáljunk meg minél többet lelőni közülük, majd ki a kardokat és küzdjünk a végsőkig! Emlékezzetek, miért harcolunk! A szabadságért és a hazáért előre! Utánam hazám fiai!

A huszárszázad a századossal az élen nekilódult. Szinte kirobbantak az erdő fái közül, egyenesen neki a vérteseknek. Azok meglepetten kapkodták a fejüket a nem várt támadás hatására. Egyik a másik után bukott le a lováról, de hullottak a huszárok is. Szállt a por, a katonák és a lovak is iszamosak voltak a vértől. A fülsüketítő csatazajban egymás hangját sem hallva kiabált mindenki. A gyalogságot lelkesítette a váratlanul jött segítség és rendezni kezdték soraikat. Szuronyt szegezve fordultak vissza, s üvöltötték – Éljen a haza!- Szúrták, vágták az osztrákokat, ahol csak érték.

A császári lovasság menekülőre fogta a dolgot. Ágyúgolyók csapódtak be a közelben, darabokra szaggatva a katonákat. Az ellenség lövészei a bokrok mögül tüzeltek az előrenyomuló magyarokra. Kiss százados újabb rohamot parancsolt, ám ekkor találat érte. A mellkasához kapott és hátrabicsaklott a nyergében. Azután előredőlt és a lova nyakára borult. Úgy tűnt, hogy az életét vesztette. Hű harcostársa Budai főhadnagy és még néhány katona átvágták magukat az ellenségen és odavágtattak hozzá. Elkeseredett arccal nézték a parancsnokukat. Mielőtt azonban végleg gyászolni kezdték volna, a százados megmozdult. Nyögve felemelkedett és jobb kezével benyúlt a dolmánya alá. Lassan kihúzta a kezét, amelyben megcsillant valami. Egy golyó által behorpasztott ezüst irattárca volt az. Halványan elmosolyodott, körbepillantott és a tárcát magasra feltartva kiáltotta oda az őt körbevevőknek:

– Az öcsém megmentette az életemet még a síron túlról is! Mi ez, ha nem egy jel! Ma győzni fogunk barátaim, mert miénk az igazság!

Aznap estére, mire a Hold delelőútjára ért az égen, dicső győzelmet arattak a magyarok.

A nyugalom völgye

Napfény ragyogta be a tájat, melynél szebbet, emberi szem ritkán láthatott. Fákkal, virágzó bokrokkal borított dombok, hegyek gyűrűjében, hatalmas völgy terült el. Tavaszi szellő cirógatta a pompás virágok szirmait. A dús, zöld réten, megannyi apró élőlény élte mindennapjait. E nyugalmat ritkán zavarta meg ember jelenléte.

Ma viszont, kora reggel óta csatazajtól volt hangos ez az idilli táj. Kardcsörgés, lódobogás, nyílvesszők susogása verte fel a megszokott csendet, az egész völgyben. Dárdák roppantak, pajzsok koppantak és nyögés, jajgatás, halálhörgés hallatszott mindenfelé. Vértől vöröslött a rét. Emberi végtagok, levágott fejek, lótetemek hevertek szanaszét. Porfelhő szállt a csatatér fölött. A halál szaga töltötte be a levegőt.

A forgatag sűrűjében, elszántan küzdött egy jól megtermett lovag. Villámgyorsan forgatta a kardját, miközben pajzsával védte magát. Idomított lova prüszkölve rúgta, harapta az ellenséget. Mellette küzdő társát hátulról le akarta szúrni egy idegen harcos, ám nem volt szerencséje. Ő rögtön lecsapta a karját. Ekkor kapott nyílvesszőt a lova. Nyerítve rogyott össze. Kis híján maga alá temette. Rögtön talpra ugrott és küzdött tovább. Nem volt vesztegetni való ideje. A következő percben lovasok vették körül, akik ugyanolyan páncélt viseltek, mint ő. Egy fehér lovat is hoztak neki.

– Nem lehet igaz! Ma már két lovat lőttek ki alólam. – szólt oda a zászlóhordozónak.

– Azt hiszem ideje bevetni a tartalék erőinket. – folytatta.

– Egyetértek uram. Nagy a túlerő. Az embereink fáradnak. – hangzott a válasz.

– Na, akkor utánam! – Ezzel nyeregbe pattant és úgy két tucat lovag kíséretében vágtatva indult az egyik magaslat felé. Nyilak suhantak és csapódtak be a közelükben. Több katona is holtan bukott le a lováról. Ő maga három nyílvesszőt is felfogott a pajzsával, de a negyedik a combjába csapódott. Felordított a fájdalomtól, mégis a nyeregben maradt és folytatta az útját tovább. Kis idő múltán a csapatával együtt eltűntek a domboldal mögött. Az ellenség azt hitte, hogy elmenekült és sorsára hagyta az embereit. Ebben a hiszemben még nagyobb lelkesedéssel támadták a hátrahagyott, kisebb létszámú sereget.

A domb túloldalán úgy tízezer páncélos lovas várakozott felsorakozva. Látták a közeledőket.

– Biztos a király parancsát hozzák. – mondta az egyikük.

– Éppen ideje lenne. Már belefáradtam a várakozásba. – válaszolt a parancsnoka.

A közeledők megálltak egy magasabb ponton. A fehér lovon ülő lovas páncélja iszamos volt a vértől. A combjából kiálló nyílvessző okozta sebből patakzott a vér. Látszólag cseppet sem törődött vele. Levette a sisakját. A sereg meglepődve látta, hogy ez nem egy futár, hanem maga a királyuk. Nagy üdvrivalgásban törtek ki. A király csendre intette őket, majd teljes torokból ordítva szólt hozzájuk.

– Katonák! Lovagok! Hazám fiai! Az ellenség betört az országunkba! Végigpusztították falvainkat, letarolták a terményeinket! Legyilkoltak minden útjukba kerülő férfit! Asszonyaitokat megbecstelenítették, gyermekeiteket pedig elhurcolták rabszolgának! Itt és most, lehetőségünk van rá, hogy megállítsuk őket! Ideje számadást készítenünk! Vereségünk esetén mindenünk odavész! A szabadságunk, a hazánk, a családjaink, gyermekeink és nem utolsó sorban az életünk is!

‒ Mire is mennénk az életünkkel, ha már semmink nem marad? Hogyan néznénk a népünk szemébe, ha nem tudnánk megvédeni őket? Mit gondolnának rólunk az utódaink? Miként emlékezne reánk a történelem?

‒ Több ezer katonám fekszik holtan a mezőn és majdnem ugyanannyi sebesültünk van! Ma két lovat lőttek ki alólam! Megsebesültem, de mindez mit sem számít, ha nem tudjuk megvédeni az országunkat! Kevesebben vagyunk, de mi az otthonunkért küzdünk! Az életünkért küzdünk! A szeretteinkért küzdünk! Vessünk számot és válaszoljunk a sorsnak! Minket nem lehet legyőzni! Minket nem lehet elpusztítani! Minket nem lehet megsemmisíteni és kitörölni az emlékezetből! Húzzunk most együtt kardot! Fel a pajzsot, a dárdát, az íjakat és előre a győzelemért! Előre a szabadságunkért! Velem tartotok?

A király kihúzta a kardját, megrántotta a gyeplőt, mire a paripa hangosan nyerítve két lábra állt és a levegőt rugdalta. Óriási ováció hallatszott. Az egész sereget áthatotta a lelkesedés. Az uralkodó fájdalmasan mosolygott, majd feltette a sisakját.

– Utánam derék lovagjaim! Utánam a győzelemért! Végezzünk velük!

A hadsereg nekilódult. Dübörgött a föld a lovak patája alatt. Páncéljukon csillogott az immár lenyugodni készülő Nap fénye.

A völgyben, eközben már-már eldőlni látszott a csata. A betolakodók lemészárolták a királyi had legnagyobb részét. A közelgő győzelem mámorából, erőteljes dübörgés térítette magához őket. A domb irányába tekintettek. A napfénnyel szembenézve, hunyorogva, megdöbbenve látták, ahogyan óriási lovas sereg közeledik feléjük nagy iramban.

Mire leszállt az este, valamennyi megszálló holtan feküdt a vöröslő fűben. Az ország megőrizte szabadságát és függetlenségét.

A csata végén a király ledobta a sisakját és szomorúan nézett körbe. Fáradt, meggyötört arca komoly volt. Amerre a szem ellátott, a számára ismerős, halott lovagok hevertek. A nyílvessző okozta sebe nagyon fájt és sántikálásra kényszerítette. Magától pár méterre meglátta az országa egyik lobogóját a fűben, szakadtan, véresen. Odabicegett, lehajolt és felemelte, majd remegő kézzel a magasba tartotta és a katonáira nézve rövid beszédet mondott.

‒ Győztünk! Győztünk derék lovagjaim! Nagy árat fizettünk érte! Itt fekszik népünk színe-java! Most menjetek és pihenjetek! Holnaptól újraépítjük a hazánkat!

A gyönyörű vidék hónapok múltán ismét olyannak tűnt, mint annak idején, azonban ennek a harcnak a nyomait megőrizte örökre, a csend alatt is.

Tavi kísértetek (Az eltűnt család rejtélye)

Este van. A gyönyörű hegyi vidék sötétségbe burkolózott. Bagolyhuhogás és vadak csörtetése hallatszott mindenfelől. Az éjszakai állatok megkezdték szokásos zsákmányszerző útjukat. A völgyben takaros faház állott már időtlen-idők óta. Pár méterre a házikótól susogott a nád a tó partján, kísérteties hatást keltve. Az erősödő szél miatt lehűlt a levegő.
Bent a szépen berendezett házban, az asztalnál ülő férfi egy regényen dolgozott. A kandallóban ropogó tűz fénye sejtelmes hatást biztosított az íráshoz. Jól jött ez az írónak, aki egy régi tragédiát készült elbeszélni, amelyet már kisgyermekkora óta számtalanszor hallott. Annak idején, a kristálytiszta vizű tó örökre elnyelte egy család valamennyi tagját. A szülők és a két gyerek, egy tizenhárom éves fiú és a tízéves kishúga soha nem kerültek elő. Ez az ő házuk volt.
Szájhagyomány született, amely szerint éjszakánként nyughatatlan lelkeik visszajárnak bolyongani és olyankor segélykérő sikolyaik halálra rémítik az arra tévedőket.
Legtöbbször az éjszakai horgászat kedvelői számoltak be borzongató élményeikről.
Az író nem hitt a szellemekben, de úgy döntött, hogy egy könyvet megér a téma. Talán ezért a művéért is díjat kap majd. Belefeledkezett az írásba, s nem tűnt fel neki, hogy mindjárt éjfélt üt az óra. Egyszer csak mintha segítségért kiáltoztak volna. Először azt hitte, hogy hallucinál.
A hangok viszont nem szűntek meg, sőt felerősödtek és egyre közelebbről hallotta őket.
Kíváncsiságától vezérelve fogta a zseblámpáját és kiment szétnézni. A koromsötétben csak a lámpa fényére hagyatkozhatott. A Holdat felhők takarták el. Óvatosan lépkedett a tó felé, amerről a hangokat vélte hallani.
Ekkor valaki a nevét kiáltotta. -Ez lehetetlen!- Gondolta. -Talán megőrültem?- Elkezdett évszámokat mormolni eseményekkel együtt, hogy meggyőződjön épelméjűségéről.
-Eszemnél vagyok.- Állapította meg. A stég végénél megállt és fülelt tovább. A következő pillanatban egy jeges fuvallatot érzet és egyensúlyát veszítve a vízbe zuhant. Miközben süllyedt még görcsösen markolta a zseblámpát. Küzdött, hogy a felszínre jusson. Mintha kezek húzták volna lefelé. Ekkor pillantotta meg a családot a lámpa villózó fényénél. Azok beszéltek hozzá. Inkább az agyával fogta fel a hallottakat, mint a fülével. Levegője elfogyott, s alámerült.
Mikor visszanyerte az eszméletét, a parton feküdt csuromvizesen. Nem tudta hogyan került oda és azt sem, hogy mennyi ideig lehetett a víz alatt. Fázósan feltápászkodott és vacogva a ház felé indult. Odabent míg a kandalló tüzénél szárítkozott megpróbálta felidézni a történteket. Kis idő múltán mély álomba merült.
Másnap délelőtt ébredt csak fel. Tökéletesen kipihentnek érezte magát. Bekapott néhány falatot, azután újult erővel folytatta a regénye írását. Maga sem tudta hogyan lehetséges, de szinte megállás nélkül ontotta az újabb és újabb sorokat. Napok alatt készen lett a mű.
Elégedetten tért vissza a városba. A vágya teljesült. Ez a könyve is siker lett. Két év múltán a történet megfilmesítésre került.
Egy napon beült a moziba és végignézte hogyan intézte el a tébolyodott szomszéd a családot. Gyűlölte őket, amiért szépen és békében, igazi családként éltek. Az asszony tetszett neki. Kikezdett vele, de a nő visszautasította a közeledését. Ezen szörnyű haragra gerjedt. Tovább növelte dühét a két gyerek kacarászása, vidám játéka és a tóparton való szaladgálása. A férjre pedig egyszerűen féltékeny volt szép családja miatt. Eldöntötte, hogy véget vet az idillnek örökre. Vérben forgó szemmel az egyik éjjel odalopózott a házukhoz. Megvárta míg mindannyian elalszanak. Azután a zárat felfeszítve behatolt a házba és a magával hozott baltával először a szülőkre sújtott le, majd átment a gyerekekhez és velük is végzett. Kihúzta a testeket a csónakhoz és kievezett velük a tó közepére. Ott egymás után a vízbe dobta őket.
A nő még nyöszörgött. Ráordított: ez kellett neked? Ez? Engem mertél visszautasítani?
Sosem nyugodhattok békében, mert nem fog rátok találni senki! Legyetek átkozottak!
Ezek után őt is kíméletlenül a többiek után dobta. Dolga végeztével partra evezett és soha többé nem látta senki a környéken. A családot a hatóság hetekig kereste, de végül eredmény nélkül zárták le az ügyet.
Ez a könyv és a belőle készülő film elég volt ahhoz, hogy újra elővegyék az aktát a lezáratlan ügyek polcáról és újra indítsák a nyomozást. Napok múlva rátaláltak a tóban lévő maradványokra.
Az író nem tudott hihető magyarázattal szolgálni arról, hogy honnan tudta meg az egykori bűncselekmény részleteit. Azt mégsem mondhatta, hogy a szellemek mondtak el neki mindent. Szerencséjére őt nem tudták összefüggésbe hozni az esettel.
Saját pénzén temettette el a családot, akiknek a könyve sikerét is köszönhette. Miután örök nyugalomra leltek, soha többé nem hallotta a hangjukat senki a sötét éjszakában.

h	K	s	c	p	s	v
				1	2	3
4	5	6	7	8	9	10
11	12	13	14	15	16	17
18	19	20	21	22	23	24
25	26	27	28	29	30	31